Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

40. Fejezet

Ezek után hamar rendszeressé válik, hogy a szombatok egy részét a szüleimnél töltöm. Időnként próbálom rábeszélni Perselust, hogy tartson velem, de nem igazán sikerül. Nem akarom ráerőltetni a dolgot, és amúgy is úgy érzem, hogy idővel ez az ellenállás engedni fog, így ráhagyom. 

Közben rengeteget tanulunk és dolgozunk a laborban. Viharos gyorsasággal telik az idő, de ez csak akkor tudatosodik bennem, mikor Alston egyik vacsoránál bejelenti a nyári bájitalmesteri vizsga időpontját, és ártatlanul megkérdezi, nem szeretnék-e próbálkozni vele. 
Próbálom mindkettejüket faggatni, hogy szerintük képes lennék-e már letenni a vizsgát, de persze a velem született pesszimizmus azt mondja, hogy csak udvariasságból mondanak igent. 
Megint éjjel-nappal tanulok, és kezd úrrá lenni rajtam ugyanaz a pánik, ami a RAVASZ előtt is. 
Perselus ebben az időben rám bíz néhány olyan bájitalt is, amit korábban mindig ketten készítettünk, gyanítom ezt is felkészítésnek szánja. Vagy önbizalomnövelésnek. Nála sosem lehet tudni. 
Időnként hajnali kettőkor jön ki értem a laborba, és kíméletlenül ágyba parancsol. Ilyenkor nyafogok neki, hogy meg fogok bukni, ha nem hagy tanulni, de ahogy soha korábban, most sem tudom meghatni. Sőt, csak bosszantom azzal, ha hisztizek, ez egyértelműen látszik rajta. Kezd kicsit harapós lenni, pedig hosszú ideje nem volt ilyen. Tisztában vagyok vele, hogy csak az én feszültségemre reagál, így próbálok én is toleráns lenni, amennyire képes vagyok, de nem mindig megy. Ilyenkor kicsit összekapunk, de ez mindig csak másnap reggelig tart. Alston is megszokja ezeket az apró viharokat, nem veszi nagyon a lelkére, sőt időnként az az érzésem, jól szórakozik rajtunk. 

Szeretném lelassítani az időt, de ahogy soha korábban, most sem vagyok rá képes, így elérkezik a vizsga előtti utolsó nap. 
Perselus, úgy, ahogy a RAVASZ előtt is, arra a napra kitilt a laborból, az üzletből, de még a házból is, én pedig ugyanolyan morcosan és dacosan vonulok ki a kertbe, ahogy egy évvel korábban is. 
Aztán persze hagy nekem időt, hogy lehiggadjak, és csak ebéd előtt jön utánam, és letelepszik mellém a padra. 
- Tudod, mi jutott eszembe? - kérdezi rám se nézve. 
- Na mi? - sandítok rá, ahogy elszakadok a holnapi vizsga és a lehetséges feladatok körüli gondolataimtól.
- Az, hogy milyen beteges színt öltöttél, mikor legelőször mondtam neked, hogy a bájitalmesteri fokozathoz kell egy saját készítésű bájital. Most pedig… azt sem tudod, melyiket vidd a sok közül. 
- Igen - emlékszem vissza mosolyogva. - De tudod, igazad volt abban, amit mondtál. Nem tizenhat évesen kell letennem a bájitalmesteri vizsgát. Akkor még gyerek voltam. Mindenféle értelemben.
- Még tizenkilenc évesen is kuriózum leszel - biztosít. 
- Te mennyi voltál?
- Egy évvel idősebb - tűnődik el. 
- Hú, akkor most nagyon féltékeny valaki - sandítok rá egy halvány mosollyal. 
- Nem, most még nem - rázza meg a fejét. - Majd, ha tényleg sikerrel jársz. 
- Tényleg?
- Ismersz - vonja meg a vállát. - Egy mardekáros nem szereti elveszíteni a vezető pozícióját. 
- Várjak még egy évet? - ugratom.
- Meg ne merd próbálni! - villan rám a szeme. - Még egyszer nem csinálom végig ezt a hisztériát.
- Bocs - húzom el a számat.
- Mit szoktam mondani? - néz rám morcosan.
- Hogy minél többször használom ezt a szót, annál inkább elveszti a jelentőségét - felelem jól nevelt diák módjára, aztán eltűnődöm. - Tudod, melyiket viszem? 
- Sejtem - sandít rám, és elkomolyodik, ahogy eszébe jutnak a régi dolgok. - Még meg sem köszöntem - süti le a szemét, és tudom, hogy neki milyen nehéz kimondani ilyen szavakat. 
- Szívesen - mosolygok rá. - Amúgy… nélküled nem lettem volna rá képes. Szóval a köszönet téged illet.
- Nem - rázza meg a fejét. - Te gondolkodtál rajta, te dolgoztál rajta éjszakákat… és használtad, amikor kellett.
Most is értem a szavak mögött lévő ki nem mondott gondolatokat, de azt is tudom, hogy bármennyire zavarja őt magát is ez a dolog, akkor sem képes igazán kimondani. Sosem lesz képes szavakkal megköszönni, hogy ott, akkor a Szellemszálláson ezzel a bájitallal megmentettem az életét. És nem is akarom nyaggatni ezzel, hisz minden ölelésével megteszi szavak nélkül is. 
- Tudtam… éreztem, hogy szükség lesz rá. És örülök, hogy képes voltam egy olyan bájitalt kitalálni, ami tényleg segített. Csak ez számít - mondom megnyugtatón. 
- Igen, igazad van. Csak ez számít - hagyja rám, és egy kis ideig csendben üldögélünk egymás mellett. 
- Tényleg féltékeny leszel? - sandítok rá kicsivel később. 
- Dehogy - rázza meg a fejét. – Büszke leszek rád. De ezt már úgyis tudod – sandít rám egy pillanatra, ahogy visszautal a régi esetre, mikor is kihallgattam őket Alstonnal. De aztán egy mardekáros villanást látok a szemében. – De ehhez persze az kell, hogy sikerrel járj.
- Azt mondtad, képes vagyok rá. 
- Így is gondolom. 
- Mindent meg fogok tenni. 
- Ezt el is várom öntől, kisasszony.