Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

6 / 3

Reggel csak akkor riadok fel, mikor a többiek már felöltöztek körülöttem, így tudom, hogy vagy egy gyors tusolásra, vagy reggelire maradt időm. Mivel reménykedem abban, hogy a fürdés segít kicsit felébredni, inkább amellett döntök, így a többiekkel már csak a pincében találkozom, a bájitaltan terem előtt. 
Piton úgy enged be minket a terembe, hogy nem néz egyikünkre sem, és most még a következő bájital nehézségi fokával sem ijesztget bennünket. Csak megkapjuk a receptet, és nekilátunk. 
Időnként óvatosan felsandítok rá, de még csak véletlenül sem néz felém. Kétszer szánja rá magát, hogy körbemenjen, kötekszik is Harryvel egy keveset, de úgy érzem, csak azért, hogy ne csorbuljon a hírneve, aztán inkább visszaül az asztalához. Próbálom kitalálni, hogy vajon a saját sebét ellátta-e, de végül valószínűleg igen, mert semmi jelét nem látom. 
Óra után nagyon szeretnék ott maradni, hogy megkérdezzem, hogy van, vagy hogy van a férfi, akit megmentett, de nem merek. Megígértem neki, hogy nem kísértem a sorsot, és amúgy is, száz százalékra érzem, hogy úgy kihajítana, mint a muglik azt a bizonyos macskát... Így inkább fogom magam, és a többiekkel együtt kisétálok. 

Ebéd alatt azonban rajta tűnődöm. Makacs öszvér… ha hagyta volna, hogy összeforrasszam a sebét, nem kellett volna még azt a másfél órát végigkínlódnia, amíg Dumledore-ral volt. Az az átkozott mardekáros büszkesége… mert nehogy már egy tanítványa előtt… sőt… nehogy már egy griffendéles előtt gyengének mutatkozzon egy pillanatig is… hova lenne akkor a köztudatban élő kép a rettegett pincerémről? Hát, akkor csak vessen magára. 
Kis híján elmosolyodom, ahogy az jut eszembe, hogy nem irigylem azokat, akikkel ebéd után lesz órája. Ahogy telik a nap, valószínűleg ahhoz is egyre kevesebb energiája és kedve lesz, hogy türtőztesse magát, úgyhogy ha valaki is egy aprócska hibát vét az utolsó óráján, ott kő kövön nem marad. 
Vacsoránál fél füllel hallok is valamit, hogy a harmadévesek óráján levont vagy húsz pontot, de csak megcsóválom a fejem, és nem mondok semmit. Tudom, ha holnapig lesz lehetősége egy kicsit pihenni, akkor holnap már rendben lesz. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem vonja le a griffendél pontjait, de mégis…

Este még gyorsan megírom az átváltoztatástan házimat, ami szerencsére csak egy tekercs, McGalagony nem szokott többet adni, aztán elsietek lefeküdni. 
A szobánkban még nincs senki, így ágyba teszem magam, de még elég korán van, így az ablakon beragyogó holdfényben eltűnődöm a múlt éjjel történteken. 
Egy kis ideig jó érzéssel tölt el, hogy képes voltam elkészíteni két viszonylag nehéz bájitalt teljesen egyedül, de aztán inkább másra terelődik a figyelmem. Belegondolok abba, hogy Piton Voldemortnál járt… Merlin… Ez annyira szörnyű… és annyira ijesztő… Ő mégis szembenéz vele, és mindent megtesz azért, hogy segíthessen az áldozatoknak, hogy segíthessen a Rendnek. Pedig minden egyes alkalommal az életét kockáztatja. Én mindig bíztam benne, bár gyakran tett dolgokat, hogy ezt a bizalmat megingassa, de a többiek soha. Bármit is tett értünk, Harryért, bármennyiszer mentette meg az életünket, őket nem tudta meggyőzni arról, hogy egy oldalon állunk. Mindig meg voltak győződve arról, hogy Piton megvezeti Dumbledore-t, és még mindig Voldemorthoz hűséges. 
De tudom, hogy Pitont nem érdekli, hogy ki hisz neki és ki nem. Nem ezért csinálja. Hogy miért? Ki tudja? Ki lenne képes kiigazodni rajta? Talán csak az igazgató, de lehet, hogy még ő sem. 
Aztán eltűnődöm, hogy ki lehetett a férfi, akit kimentett Voldemort csapdájából? Izgatja a kíváncsiságomat, de tudom, megígértem neki, hogy nem kezdek el nyomozni utána. És ő, úgy tűnt, komolyan aggódik a férfi biztonságáért, és ez valamiért nekem is fontos lett. 
Felrémlik bennem az a pillantás, mikor nyilvánvalóan azon tűnődött, hogy elfelejtesse-e velem, amit láttam, és az is, amit a végén mondott. Ebben a háborúban nincs szükség szándékos árulásokra. Valóban. Azt tudja, hogy sosem mennék oda egy halálfalóhoz, hogy megüzenjem Voldemortnak, hogy a férfi, akit Piton kihozott a táborból, nagyon is él… De nincs is szükség ilyesmire. Elég, ha elkapnak valamikor, mikor elhagyom a kastélyt… mondjuk a nyári szünetben… elég, ha csak megitatnak velem pár csepp Verita-szérumot, vagy rám küldenek egy imperus-átkot, sőt… egy erős legilimentor is állhat velem szemben, és én nem tehetnék semmit, úgy dalolnék, mint egy kis pacsirta. És vajon mit tennék akkor, ha előttem kínoznának meg valakit, aki közel áll hozzám? Vajon képes lennék kitartani? Szinte biztosan nem. Piton is tudja ezt, ezért tűnődött el egy percre azon, hogy kimondja rám az átkot. És talán jobban is tette volna. Mondjuk a két bájitalt meghagyhatta volna nekem, mert azok érdekesek és hasznosak, de arról, ami utána történt, akár le is mondhatnék. Igaz elfelejtenék egyet a beszélgetéseink közül, amiket úgy őrzök, mint egymás mellé fűzött gyöngyszemeket, de inkább ez, mint hogy a későbbiekben bajt okozzak az ügyünknek. Nem lett volna szabad kockázatot vállalnia, és nem is értem, miért tette. Nem tudom, ezen miért lepődöm meg. Nap mint nap tesz olyan dolgokat, amiket nem értek. Még akkor is, ha az utóbbi időben szinte minden szabad percemben ő tölti ki a gondolataimat. 
Most azonban már nagyon álmos vagyok. Egy pillanatra még felrémlik bennem a gondolat, hogy elfelejtettem visszaadni az ezüstláncát. A múlt éjszakai kavarodásban eszembe sem jutott, ma pedig a kifejezett kérésére nem kísértettem a sorsot azzal, hogy megszólítom óra után. Elmosolyodom, ahogy eszembe jut, hogy a nap folyamán többször is a kezembe került a talárom zsebében, aztán álomba merülök.