Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

2 / 3

A következő napunk viszonylag jobb hangulatban telik, köszönhetően annak, hogy a fiúknak nem kell a pince közelébe menniük. Több közös óránk is van aznap, és ezek szerencsére olyanok, amit a többiek is élveznek, vagy legalábbis elviselnek. Vacsora után kivonulunk a parkba, és csak összenéznek a kviddics újság felett, mikor látják, hogy én a bájitaltan könyvünket veszem elő a táskámból, és belemerülök. Próbálok már előre felkészülni a következő órára, de igazából még tippem sincs, mit készíttet velünk holnap Piton. Egészen sötétedésig kint vagyunk, fél füllel hallgatom, hogy a fiúk között a kviddics válogatás a téma, miközben visszafele sétálunk. Engem is próbálnak bevonni a beszélgetésbe, hogy megnézem-e, de hát eddig minden éven ott voltam, miért pont most hagynám ki? Ettől aztán megnyugszanak, és csevegnek tovább. 

Következő nap első óránk bájitaltan, így a fiúk már reggeli közben sík idegek. Ronnak még a keze is remeg, ahogy töklevet tölt magának. Még próbálom megnyugtatni őket, hogy majd a kettejük közé eső üsthöz ülök, hogy mindketten lássák, mit csinálok, aztán elindulunk lefelé a pincébe. 
Ugyanúgy néma csendben várunk, bár Malfoy már megenged magának egy-egy nagyképű beszólást, de senki nem reagál rá. 
Mikor Piton megjelenik, gyorsan besorjázunk a terembe, és minden külön figyelmeztetés nélkül egyesével telepszünk le az üstökhöz. A jobbomon Harry, a balomon Ron. Hát, talán valamit tudnak lesni rólam, reménykedek, de mindezt csak addig, míg Piton be nem ér a tanári asztalhoz, és szigorúan végignéz rajtunk. Abban a pillanatban sejtem, hogy mit tervez. Ismerem már annyira… Merlin, mikor ez a gondolat megfogalmazódik bennem, elsápadok. Pedig tényleg ismerem. Ki tudom számítani a reakcióit, ahogy most is. Végigmér bennünket, és megcsóválja a fejét. 
- Ugye nem gondolják komolyan, hogy azok ülnek az első sorban, akik csak azért vannak itt, mert itt tető van a fejük felett? – villan a szeme Harryre, majd Ronra. Mind a kettő elsápad, de ez alkalommal én is, mert ha elülteti őket a közelemből, akkor tényleg esélyük sincs megmaradni a csoportban. Pitont azonban úgy tűnik, mindez nem érdekli. Harryt a bal, Ront a jobb hátsó sarokba ülteti. Az én egyik oldalamra Zambini, a másikra egy hollóhátas lány kerül. Csak egy mélyet sóhajtva beletörődök, de ő észreveszi. 
- Van bárkinek kifogása az ültetés ellen? – kérdezi, de nem néz rám, a fejem felett elnéz valahova a terem hátsó falára. Válaszul csak lehajtom a fejem. – Helyes. Akkor lássanak munkához! – mondja, és a táblára varázsolja a soron következő receptet. 

Gyorsan átfutom a receptet, megtanultam már, hogy mindig ez az első. A többiek már kint tolonganak a hozzávalós szekrény előtt, miközben fogalmuk sincs, mit fognak készíteni. Csak Malfoy az, aki rajtam kívül még a táblát olvassa. Nem lep meg, mindig tudtam, hogy fontos neki a bájitaltan. Azt nem sikerült leszűrnöm, hogy azért, mert szereti, vagy azért, hogy bevágódhasson a keresztapjánál, de a lényeg, hogy ilyen vagy olyan okból, de ért hozzá. 
Ron már visszafele jön, mikor elindulok a szekrényhez. Csak egy pillantást vetek a cuccára, és elszörnyedek. Hevesen megrázom a fejem, de csak néz rám, meg a cuccaira, majd vállat von és tovább megy. Harrynek több esze van, ő megvár a szekrény előtt. Miközben összegyűjtöm magamnak a hozzávalókat, próbálok észrevétlenül kicserélni néhány dolgot a tálcáján. Még hálásan rám mosolyog, de aztán reménytelen ábrázattal visszasomfordál a helyére. 

A fele táján tartunk a bájitalnak, mikor Piton megy egy ellenőrző kört. Itt-ott csóválja a fejét, de egyelőre nem szól semmit. Harry előtt megáll egy percre, megvetően nézi az üstjét, amiből valami fura zöld füst száll fel, de aztán tovább megy. A másik vállam felett vetek egy pillantást Ronra is, de szemlátomást olyan sűrű valami van az üstjében, hogy alig bírja keverni. Merlin… Csak visszafordulok a saját bájitalomhoz, és beleteszem a következő hozzávalót. Mikor Piton elsétál mellettem, csak egy pillantást vet az üstömre, és tovább is megy, gyanítom mindent rendben talált rajta.
Egy fél órával később, szinte egy időben Malfoy-jal, elkészülök. Szinte ugyanabban a pillanatban nézünk fel Pitonra, de ő nem néz egyikünkre sem, tüntetően kettőnk közé bámul valahova a levegőbe. Csak akkor néz fel, mikor már mindenki végzett. Vagy majdnem mindenki.

- Mindenki hozza ki a mintát az elkészült bájitalból – vezényel, majd ahogy összeszűkül a szeme, libabőrös lesz a karom. – Potter, ha azt megpróbálja beleönteni egy üvegbe, még a padlót is ki fogja marni… Weasley, a magáét elég nehéz lenne beleerőltetni az üvegbe. Ne is strapálják magukat!
Hallom, ahogy dühösen mindketten levágják az üvegcséjüket az asztalra, de csak sóhajtok, és kiviszem a mintámat. Ahogy leteszem a tanári asztalra, látom, hogy ott időközben feltűntek a kijavított nyári dolgozataink. Merlin… ez a pasi ébren töltötte az elmúlt két éjszakát? Máskor mikor lett volna ideje kijavítani őket? Közben persze összeugrik a gyomrom. Vajon értékelhető, amit produkáltam? Három napot dolgoztam rajta, de akkor is… lehet, hogy valami nagy hibát vétettem.

Mikor mindenki visszaért a helyére, Piton a kezébe veszi a pergamenjeinket, és elkezdi kiosztani. Zambininek tesz néhány megjegyzést arról, hogy igazán szánhatott volna rá néhány óránál többet, aztán tovább lép hozzám. 
- Jó lenne – szólal meg a szokásos szigorú hangján -, ha elgondolkodna rajt, Ms. Granger!
Lesápadok, és alig merek felnézni rá, ő azonban nem a tekercsre néz, amit átnyújt nekem, hanem egyenesen a szemembe. Így gyorsan elveszem a pergament, és lesütöm a szemem, ő pedig már tovább is lépett. 
Gyorsan kitekerem a pergament, hogy lássam, végül is milyen jegyet adott rá, csak, hogy megint kigúvadjon a szemem. K. Hihetetlen… nála nagyon ritkán lehet K-t kapni. Csak a legjobbak, és ők is csak akkor, ha Pitont jó kedvében találják. Megnézem még egyszer. Kétségtelenül K. Ettől még jobban összezavarodom. Akkor min is kéne elgondolkodnom? Végigfut a szemem a papíron, sehol egy aláhúzás, sehol egy belejavítás… Egy pillanatra el tudom képzelni, hogy dühíthette, hogy semmibe nem tudott belekötni, és ezen elmosolyodom.
Végül villámként hasít belém a felismerés, hogy mire gondolt. Anélkül pördülök hátra, hogy meggondolnám, hogy mit teszek, ő pedig, miután épp kiadta a legutolsó tekercset a kezéből, visszafordul, így egy pillanatra találkozik a tekintetünk, aminek hatására még gyorsabban fordulok előre, és megcsóválom a fejem. Bájitalmester? Én? Na ne… hol van az én tudásom attól? Hol van a tudásom az övétől? Sosem fogok annyit tudni, mint ő. Nem mondom, hogy nem lenne jó. Eljátszom a gondolattal. Hermione Granger, bájitalmester. Igazán felemelően hangzik. 
A gondolataimból az riaszt fel, hogy Piton ad egy kéttekercses házi feladatot, és a többiek kimenekülnek a teremből, én azonban még túl dermedt vagyok ahhoz, hogy fel tudjak állni. Hátratátogok a fiúknak, hogy még valamit meg akarok kérdezni a dolgozatommal kapcsolatban, menjenek csak. Ron arcán látom, hogy nem tart normálisnak, de végül Harry kirángatja. 

Piton csak akkor néz fel, mikor végül kettesben maradunk a teremben. 
- Óhajt valamit, Ms. Granger?
- Én csak… én csak… kérdezni… szeretnék… 
Összehúzza a szemét, bár ebben ez alkalommal nem látok semmi rosszindulatot, inkább azt, hogy értékeli a bátorságomat. Bár a szövege nem éppen ezt bizonyítja, de még ezzel együtt sem érzem fenyegetőnek. 
- Sokáig szándékozik rabolni az időmet? – kérdezi, és én Merlin tudja hogyan, de bátorságot merítek a kérdéséből. 
- Én csak azt akartam megkérdezni, hogy a professzor úr szerint képes lennék rá?
Kútmély fekete pillantása hosszú másodpercekig fogva tartja az enyémet, de végül rábólint. 
- Igen.
Ennyi. Semmi felesleges sallang, semmi felesleges körítés. Képes vagy rá, Granger. Csináld! Ennyi. 
Továbbra is döbbenten csóválom a fejem, míg összeszedem a cuccom, és kifele indulok a teremből. Még akkor is érzem a hátamban a pillantását, mikor kinyitom az ajtót és kilépek rajta. 
A többiek persze odakint várnak, aggódnak értem. Ron látja a sápadt arcomat, és azt, hogy nem jutok szóhoz, azonnal meggyőződése, hogy Piton megint jól kiosztott. 
- Jobban jártál volna, ha megnézed egy könyvben, ahelyett, hogy ezt a madárijesztőt kérdezgeted…
- Nem volt olyan vészes, mint lehetett volna – nevetem el magam végül, mire megütközve néznek rám, de én csak elköszönök tőlük és elrohanok rúnaismeretre.