Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

9 / 2

A következő órán egy elég nehéz bájitalt készítünk, így nem nagyon van időm mással foglalkozni, az óra közepéig még csak fel sem emelem a fejem az üstből. Aztán, mivel két hét alatt megszokottá vált, hogy időnként hátrasandítok, hogy ellenőrizzem Ront, most is arrafelé téved a pillantásom, csak hogy utána ledermedjek. 
A srác a pálcájával a kezében mered az üstjére, amiben szemmel láthatóan nem az az állagú és színű főzet van, amilyennek lennie kellene, és közben a pálcája végével kopog az asztalon. Már akár ez is végzetes lehetne, ahogy a pálca az üsthöz egyre közelebb éri az asztalt. Bizonyos bájitalok már erre is rosszul reagálnának. Ha esetleg még véletlenül valami alakzatot is leírna vele közben, vagy akár csak kétszer az üst szélére koppintana a pálcájával pusztán türelmetlenségből, vagy tehetetlenségében, akár az egész pince is a nyakunkba omolhatna, akkorát robbanhat. Döbbenten nézek vissza a tanári asztal felé, de Piton még csak meg sem rezdül. Összehúzott szemmel nézi Ront, mint egy ugrásra kész párduc, még a szemei is úgy villognak. Tudom, érzem, minden izma megfeszült, keze az asztalon heverő pálcája felett nyugszik, hogy akár a másodperc töredéke alatt reagálni tudjon, ha a szükség úgy hozza. Csak egy nagyot nyelek, és inkább visszatérek a saját munkámhoz, nehogy elvonjam a figyelmét, és ne vegye észre időben, hogy Ron valami végzetes hibát készül elkövetni. 
Végül szerencsére egy darabban megússzuk az órát, igaz Ronnak nem kell kivinnie mintát abból, amit alkotott, és amint lehet sápadtan menekül ki. Hátrapillantok, látom, hogy Harry fejcsóválva néz utána, majd ahogy rám néz, csak egy halvány mosollyal megforgatja a szemét, utána indul, hogy rendbe tegye a lelkét. Ahogy kiürül a terem, én visszaülök a helyemre. 

A professzor úgy egy percig az előtte sorakozó üvegcséket veszi szemügyre, majd fel sem nézve megszólal. 
- Két pont a griffendélnek – mondja fintorogva, és én minden sokkoló élmény ellenére kénytelen vagyok elmosolyodni. El tudom képzelni, hogy berzenkedik attól, hogy pontot adjon az utált griffendél háznak, de kénytelen, hisz megígérte. Eddig mindig megtartotta, amit nekem ígért. Végül felnéz rám, kis ideig fürkészi a mosolyomat, majd ravaszul villan a szeme. – Erőltessen komolyságot magára, Granger, különben ötöt visszavonok a pimaszságáért – fenyeget meg, de ezt most nem tudom komolyan venni, így elnevetem magam. Erre már csak megcsóválja a fejét, és egy pálcaintéssel rendet csinál a teremben. 
- Ron mindig így dolgozik? – nézek rá végül némileg komolyabban, ahogy a látvány eszembe jut. 
- Mióta csak magára maradt az üst mellett – bólint rá. – Csoda, hogy még él. És mi is. És a másik díszpinty is úgy kezdte. 
- De Harry már… - venném a védelmembe, de megvillan a szeme, így egy elfojtott mosollyal elhallgatok. 
- Ezzel a teljesítménnyel még mindig kivágom év végén, Ms. Granger – biztosít. 
- És félévkor? –nézek rá szemtelenül, mire összeszűkül a szeme. Ennek ellenére tudom, hogy most már én is több mindent megengedhetek magamnak, mint korábban. Nem értem, miért, csak egyszerűen érzem, hogy így van. Persze nem feszíthetem túl a húrt, de mégis. De végül csak sóhajt.
- Parancsot kaptam, Ms. Granger. Év végéig esélyt kell adnom Potternek. Addig semmit nem tehetek.
- Köszönöm, professzor úr! 
- Ne nekem, Ms. Granger! Ha rajtam múlik, idén egyszer sem tette volna be ide a lábát!
- Tudom – sóhajtok. – De már nem sok idő kell, hogy elfogadhatót kapjon…
- Gondolja? – kérdezi, és ezúttal ő néz rám pimaszul.
- Tudom, professzor úr – állítom magabiztosan.
- Az lehet, hogy maga csodákra képes, Ms. Granger… de Potter érdemjegye rajtam múlik – biztosít.
- Egy hónapon belül meg fogja adni neki – tippelek.
- Soha – rázza meg a fejét, mire megint elnevetem magam. 
- Mit kapok, ha mégis? – feszegetem tovább a határaimat, mire eltűnődik. 
- Készíthet velem egy ritka és különleges bájitalt.
Felcsillan a szemem, és úgy kapok a lehetőségen, mint fuldokló a szalmaszál után. – Mikor?
- Amint Potter megkapta az első elfogadható érdemjegyét – néz rám kihívóan, mire csak megcsóválom a fejem. Ez a pasi mindig tudja, kit hogyan kell motiválni. 
- Áll az alku – bólintok rá, majd összeszedem a könyveim, felállok, és várakozón nézek rá. 
- Árulja el nekem, hogy csinálta? – kérdezi, mire zavarba jövök, és lehajtom a fejem. Elvégre nem mondhatom azt neki, hogy Harrynek nem a bájitaltannal van baja, hanem vele. Hogy az egyetlen dolog, ami miatt Harry gyűlölte a bájitaltant, az ő maga. Tudja ő ezt magától is elég jól, kézzelfoghatóan érzem, hogy másodpercek alatt több emeletet zuhan a hangulata, ahogy ő is végiggondolja mindezt, majd megrázza a fejét. – Menjen, Ms. Granger, mielőtt még tényleg levonok magától öt pontot!
Csak rábólintok, és kifele indulok, csak az ajtóból nézek vissza rá. 
- Köszönöm, hogy megtörte a hagyományt, professzor úr! – mondom neki, majd kilépek az ajtón, és elsietek a következő órámra. 

Este alaposan összekapok Ronnal, ami a bájitalfőzési szokásait illeti. Nem bírom kitéríteni belőle, nem látja be, hogy ön- és közveszélyes, amit csinál, pedig még Harry is a pártomra áll. Hisz, ahogy ő is egyre többet tud bájitaltanból, már jobban látja a hibákat és a veszélyeket. Ron azonban csökönyös és akaratos, mint mindig, egy idő után otthagy minket, és kimenekül a klubhelyiségből. Harryvel csak összenézünk, majd visszatérünk a félig kész házi feladatokhoz, amik előttünk hevernek az asztalon.

Harry továbbra is estéket, sőt időnként egész délutánokat tölt Dumbledore-ral, ahogy az öreg felfedi neki a múlt egy-egy darabkáját. Sok mindent megtudunk a régi dolgokról, de arról csak vajmi keveset, ami a jövőben vár Harryre és ránk. Nem ítélem meg túl jónak a kilátásainkat, és az információhiány csak még többet ront a helyzetünkön. Ezt a többiek is tudják, de azzal is tisztában vagyunk, hogy az igazgatónak megvannak a saját tervei, amikbe senki mást nem avat be.