Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

33 / 3

Már csak egy óra van zárásig, ezért úgy döntök, megvárom a műszak végét, és csak akkor megyek Perselus után, hogy kiengeszteljem. Körülnézek inkább, hogy állnak a készleteink, és mit kellene beszerezni. Írok egy hosszú listát, miközben kiszolgálok néhány későn beeső vevőt, és csak miután bezártam, akkor megyek át a házba. 
Perselus a nappaliban olvassa az újságot, de mikor belépek, felnéz. 
- Potter, mint auror – csóválja meg a fejét. – Mennyi időt jósolsz neki?
- Elég sokat – állom határozottan a pillantását, mire feltűnik egy félmosoly az arcán, és visszatér az újsághoz. Odasétálok hozzá, és leülve a fotelje karfájára én is belenézek az újságba. Nem igazán találok benne semmi érdekeset, így lopok egy puszit, és megnézem Alstont a konyhában. 

- Mr. Potter ezúttal sem fogadta el a meghívásunkat? – néz rám mosolyogva. Egy kicsit zavarba jövök, hisz valahogy eszembe se jutott Harryt marasztalni, de aztán kivágom magam. 
- Azt ígérte, hogy karácsony körül eljön, és elhozza a barátnőjét is.
- Ó, ez igazán remek – bólint rá az öreg. – Idejét sem tudom már, mikor járt utoljára vendég ebben a házban. És… Mr. Potter barátnője… 
- Ron testvére, igen – húzom el a számat. 
- Érdekesek és izgalmasak ezek az ifjúkori kapcsolatok – töpreng el Alston. – Nagy barátságok és nagy szerelmek születnek vagy omlanak porrá egy pillanat alatt. De gondolja, hogy Mr. Weasley… mármint az ifjabb… nem venné rossz néven, ha a húga… 
- Hát, akkor olyat kap, amilyet eddig még nem – villan meg a szemem. – És nem csak tőlem… és nem csak Perselustól… Ginnyt nem kell félteni, már tizenkét évesen olyan rémdenevér rontást tudott, hogy mindenki menekült előle, mikor dühös volt. Úgyhogy Ron jobban tenné, ha háromszor meggondolná, bele akar-e avatkozni a húga életébe.
- Hermione… - próbál csitítani az öreg, és leül velem szembe. – Nem lehetne valamit kezdeni ezzel az ellenségeskedéssel?
- Alston, én nem haragszom Ronra…
- Ez nem igaz. 
- Jó, haragszom rá – forgatom meg a szemem. – Elég bután viselkedett. De meg is értem. Tudom, hogy összetörtem a szívét. Ez ellen nem tehettem semmit, és most sem tehetek. Őszintének kellett lennem hozzá, ez volt az egyetlen út. Harry azt mondta… hogy ez az ellentét csak akkor tűnhet el, ha ő is megtalálja azt, akivel boldog lehet. Azt hiszem, igaza van. Ron csak akkor lesz képes elfelejteni azt a fájdalmat, amit okoztam neki. 
- Értem – bólint rá az öreg, aztán feláll, hogy ellenőrizze a vacsoránkat, én pedig tűnődve nézek utána. 

- Alston… kérdezhetek valamit?
- Természetesen, kisasszony – fordul vissza felém.
- Ön azt mondta, hogy… sosem volt családja… Pedig olyan kedves, olyan türelmes és bölcs ember… Én nem értem, hogy…
- Már megint olyanba üti az orrát, kisasszony, ami nem tartozik önre – szólal meg mögöttem Perselus, és a hangja váratlanul szigorú. Ahogy hátranézek, a szemében is ezt látom. Utasítást, hogy ne erőltessem ezt a témát. 
- De te ezt is tudod – próbálok ellenkezni. 
- Mert ki tudom várni azt az időt, hogy az emberek maguktól megnyíljanak, és elmondják azt, amiről úgy érzik, beszélniük kell. Amiről pedig nem akarnak beszélni, arról nem faggatom őket. És most vacsorázzunk!
Csak elhúzom a számat, de látom, esélyem sem lenne ellenkezni vele, úgyhogy ráhagyom. Látom Alston szemén, hogy egész vacsora alatt máshol jár, ennek ellenére Perselus kíméletlenül felrángat a szobánkba, mikor befejezzük az evést. 

- Elmondod? – nézek rá várakozón. 
- Eszemben sincs. 
- Perselus… 
- Nem a semmiért próbál békíteni Weasley irányában – fintorog, ahogy kiejti Ron nevét. 
- Ezt hogy érted?
- Ő is volt szerelmes… mikor fiatal volt. De emiatt a lány családjában nagy szakadás következett be… de mindezek ellenére végül a szerelmét is elveszítette. Azóta nem szereti látni, ha családok szakadnak szét. Szóval remélem, Weasley barátod nem esik neki a húgának, mert ahhoz neki is lesz néhány szava. 
- Nem tudom elképzelni, hogy felemelje a hangját.
- McGalagonyt mosolyogva alázta a porba – emlékeztet.
- Ez igaz. 
- Látod. Nem féltem Alstont, nagy játékos. De most fejezzük be azt a könyvet – int a fejével az asztalon hagyott bájitalos könyv fele, ami felett fél éjszaka beszélgettünk. 
Ezúttal sincs ez másként, ha a szakmáról beszélgetünk, tesztrál-szárnyon repül az idő. A toronyóra már rég elütötte az éjfélt, mikor legközelebb felnézünk, és megállapítjuk, hogy ideje fürödni és aludni. 
Mikor bebújunk az ágyba, még fürkészőn nézek Perselusra. 
- Jól értettem, hogy tulajdonképpen beleegyeztél abba, hogy Ginny és Harry eljöjjenek hozzánk a karácsonyi szünetben?
- Véget nem érő este lesz – fintorog. – De ha téged ez tesz boldoggá… 
- Mondtam már, hogy szeretlek? – nevetem el magam, mire úgy tesz, mint aki elgondolkodik. 
- Néhány napja nem. Már hiányoltam. 
- Szeretlek, szeretlek, szeretlek…
- Jól van, jól, inkább aludj már! – morgolódik, de csak tovább nevetek. Végül aztán kényelmesen elhelyezkedek mellette, és lassan álomba merülök.