Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

29 / 2

- Neked milyen formában jelenik meg a mumus? – kérdezem óvatosan Perselust, mikor bebújik mellém az ágyba. 
- Ez had maradjon az én titkom – mondja kissé távolságtartóan. 
- Voldemort?
- Sosem féltem Voldemorttól… legalábbis attól, hogy megkínoz vagy megöl. Valós lehetőség volt, beletörődtem. Aki elfogadja azt, hogy… bármikor meghalhat… már nem fél. Akit már százszor kínoztak félholtra, csak méla undorral fogadja a százegyediket. Nem… sok mindent kiváltott belőlem, de félelmet nem. 
- Akkor?
- Fékezze a griffendéles kíváncsiságát kisasszony! 
- De miért?
- Ön sem árulta el, mit művelt velem. 
- Te tudod, mik azok a dolgok, amiktől félek. 
- Igen, a vihartól például… 
- Igen, attól is – húzom el a számat. – Bár ha az ember átél néhány olyat egy vékony sátorponyva alatt, azért hozzáedződik. De… nehéz elképzelnem rólad, hogy te is félsz valamitől. 
- Ezt pont egy bátor griffendéles mondja?
- A bátorság nem arról szól, hogy nem félsz – vonok vállat. – Nem félni nem bátorság, hanem őrültség. 
- Ez így van – ért egyet ő is. 
- Szóval?
- Hermione – fogja meg a kezem, és tudom, hogy a türelme határán jár, csak a kedvemért fékezi magát. Ha nem én állnék szemben vele, már rég robbant volna. Érzem a feszültséget az izmaiban, ahogy tartja a kezem. – Mindketten ismerjük a másik félelmeit. És mindketten pontosan tudjuk, hogy a másik félelmei alaptalanok, mégsem tudjuk a sajátunkat legyőzni. Majd. Idővel. És most aludj! Holnap még egy nehéz nap vár rád. Ha fáradt leszel, keresztbe lenyeled McGalagonyt, és akkor annyi a vizsgádnak!
- Igazad van – látom be egy sóhajjal. 
- Nekem mindig igazam van – bólint rá Perselus, aztán elfekszik mellettem, és én a vállára hajtom a fejem. Egy darabig még tűnődöm, hogy vajon azokon a félelmeken kívül, amit miattam érez, mitől félhet még, de valahogy képtelen vagyok ilyet találni. Régen, még kisgyerekként is egy rendíthetetlen és bátor embernek gondoltam, és most sincs ez másként. Végül ebbe belenyugodva hagyom, hogy elragadjon az álom. 

Másnap nem túl lelkesen indulok el a Roxfortba, nem igazán tudom kiszámítani, mit várjak McGalagonytól. Igaz, tényleg mindig jó voltam a tárgyából, de ha elég sokáig gyötörnek a vizsgán, biztos találnak valami olyat, amit nem tudok tökéletesen végrehajtani. Főleg, ha előtte kiborít, és nem tudok teljes erőbedobással a feladatra koncentrálni. Még az a szerencse, hogy tulajdonképpen nem nála vizsgázom, hanem a bizottság valamelyik tagjánál. 
Egyszerre csak három ember van benn, így míg várakozunk, van alkalmunk Harryvel egy kicsit beszélgetni. Bár ez alkalommal Ron is itt van, de tüntetően nem vesz rólam tudomást, így én sem róla. Néhány percig még feszélyez bennünket, de végül a vizsga miatti izgalmunk erősebb lesz, és Harryvel azt találgatjuk, hogy vajon milyen feladatot fogunk kapni. Faggatom arról, hogy az utolsó félévben még miket tanultak, de úgy tűnik, mindazt átvettük Perselusszal, amit ők.
Egy fél órával később engem behívnak, és egy nagy sóhajjal belépek a terembe. 
Az asztalnál három vizsgabiztos, az elé telepszem le, ahol üres a szék, és McGalagony megáll a minisztériumi emberke mögött. Az idős férfi meglehetősen jóindulatúnak néz ki, inkább kíváncsiságot látok rajta, biztosan nem tudja elképzelni, hogy részt vettünk Voldemort legyőzésében. Az igazgatónő azonban, ahogy Perselus mondta annak idején, mint egy jégszobor, a pillantásától is jéggé fagynék, ha nem lennék rá felkészülve. Kingsley a terem másik falának támaszkodva látszólag közömbösen nézelődik, de tudom, a látszat ellenére a figyelme itt van, és számíthatok rá. 
- Nos, kisasszony – mosolyog rám a vizsgabiztos -, egy bemelegítő feladat. Változtassa tűpárnává ezt a sündisznót!
Negyedéves feladat, nem igazán esik nehezemre, valóban csak bemelegítés. Nem akarok menőzni, akaratlanul nonverbálisan hajtom végre a varázslatot, mire az öreg szemében elismerés villan, McGalagony azonban felfújja magát. Tudom, minél jobban teljesítek, annál mérgesebb lesz. Ez régen nem így volt… régen büszke volt rám, a Griffendél ház eminens diákjára. Sokszor kaptam tőle pontot, amivel elismerte a teljesítményemet. Hát, ez alaposan visszájára fordult, mióta a Mardekár házvezetőjét… akarom mondani volt házvezetőjét… választottam életem párjául. Ez is bökheti a csőrét, nem csak az, hogy az iskola diákjaiként jöttem össze egy tanárommal. Nem igazán van időm a házak közti ellentéteken tűnődni, mert jön a következő feladat. 
- Egy kicsit nehezítünk a dolgon – mosolyog rám az öreg. – Itt ez a cserép virág… változtassa mondjuk macskává. 
Na ez már nagyobb kihívás, hisz élő dologból élettelent csinálni nem kunszt, de egy élőből egy teljesen másfajta élőt, az már nehezebb. De még mindig nem olyan nagy nehéz, mint élettelen dolgot életre kelteni. Mindezek ellenére ezt az akadályt is tökéletesen veszem, az öreg arca csak úgy ragyog az elégedettségtől.
- Remek… nézzünk még egy hasonlót. Van ott a sarokban egy kosár alma… de én igazából a körtét szeretem – mosolyog rám. 
- Én is – nevetem el magam, majd miután alaposan szemügyre veszem a kosarat, egy laza intéssel körtévé változtatom. 
- Ez igazán szép volt, kisasszony – bólint rá a varázsló. – Ráadásul pont az a fajta, amit szeretek. 
McGalagony dühösen fúj egyet mögötte. 
- Ez egy hatodéves feladat – mondja lekicsinylően. 
- Legyen valami nehezebb, Minerva? – néz rá hátra a férfi, majd visszafordul felém. – Hát jó, legyen. Nézzünk egy kombinált varázslatot. Van itt ez a pici egér – tol elém egy dobozkát az asztalon, benne egy fehéregérrel. – Legyen belőle mondjuk… valami szép nagy… mondjuk… mit is tanulnak utolsó éven… mondjuk egy fenyőfa?
- Mekkora legyen? – kérdezek vissza megforgatva a szememet. Tudom, a méretváltozás sokaknak gondot okoz, pedig csak simán kombinálni kell az átváltoztatást egy nagyító varázslattal. Ilyeneket bőven gyakoroltam, mikor bolyongtunk a világban, és a holminkat a végén már nem csak lekicsinyítettem, hanem át is változtattam, hogy még ha el is fognának minket, az alapján ne lehessen beazonosítani, kik vagyunk. Az öreg csak egy komisz mosollyal felnéz a plafonra, mire elnevetem magam. 
- Akkor inkább hátrébb megyek – állok fel vigyorogva, és miután elég helyet biztosítottam az egérkének, végrehajtom a varázslatot. A mellettem vizsgázó majd szívbajt kap, mikor körbeveszik a fának az ágai. 
- Parádés – lelkendezik a vizsgabiztos, mikor megkerülöm a nagytermi karácsonyfának beillő tüskés jószágot. Csak a szemem sarkából látom, hogy az igazgatónőnél kezd elszakadni a cérna. 
- Hát persze, parádés… Ms. Granger mindig is szeretett parádézni… de lássuk, mit tud kezdeni egy íróasztallal!