Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

37 / 3

Hosszú órákon át beszélgetünk erről, és végül még az is szóba kerül, hogy visszatérjenek-e Angliába. Látom, nem nagyon akarózik nekik elhagyni a helyet, ahol most élnek, és ahol már újra van egy kialakult praxisuk, így végül megnyugtatom őket, hogy számomra a távolság egyáltalán nem jelent leküzdhetetlen akadályt, így megegyezünk abban, hogy itt maradnak. 
Jóval elmúlik már dél, mikor megéhezünk, így felmegyünk a lakásba, és eszünk egy pár falatot, aztán egy teával letelepszünk a nappaliba. Lassan kezdem úgy érezni, hogy az első sokkon túl vannak, így itt az ideje a következő adagnak. Merlin, ezt a napot tuti, hogy sokáig emlegetni fogják. 

- Még valamit el kell mondanom – kezdek bele bizonytalanul. 
- Hermione – néz rám anyám egy olyan pillantással, amiben benne van, hogy amit ma mondtam, már tíz évre elég lenne neki. 
- Ez már nem… rossz hír – próbálom megnyugtatni. – Mondtam, már semmi okotok arra, hogy aggódjatok. Jól vagyok, és minden rendben. 
- Hát, essünk túl rajta – szánja rá magát anya. 
- Öhm… szerelmes vagyok – sütöm le a szemem. – Vagyis… együtt is élünk… egy ideje. 
- Ez végre tényleg egy jó hír – mosolyog rám anya, de apán látom, hogy tűnődik.
- Miért érzem úgy, hogy ez sem ilyen egyszerű? – méreget. 
- Mert ismersz – nevetem el magam. – Körülöttem soha semmi nem egyszerű. 
- A mai nap után ezzel nem tudok vitatkozni – csóválja meg a fejét. – Szóval? Mi a baj?
- Baj? Igazából semmi, csak…
- Hermione, kérlek… - sóhajt anyám.
- Csak… Perselus… kicsit idősebb nálam – húzom el a szám. Elég, ha ennyit tudnak, a háborúról, meg a többiről nem is áll szándékomban beszélni nekik. 
- Mennyire kicsit? – néz rám rosszat sejtve apa. 
- Tizenkilenc évvel – ismerem be fintorogva. 
- Kicsim – csóválja meg a fejét anya. 
- Tanított a Roxfortban – adagolom tovább az információkat.
- Hermione, ugye nem csináltál semmi butaságot? – néz rám apa továbbra is gyanakodva. 
- Nem, apa, nem csináltam butaságot. Nem lettem terhes egy tanáromtól, míg az iskolába jártam. Sőt, utána sem. De már Perselus sem tanít. Van egy kis üzletünk vidéken. Elég jól megy… és az üzlettel együtt örököltem egy nagypapát is – nevetem el magam. 
- Hát, ez nem hangzik olyan szörnyen, mint az eddigiek – néz rám reménykedve anya. – Ha tényleg szeretitek egymást…
- Igen – mosolyodom el. 
- Azért én megnézném magamnak ezt a…
- Perselust – segítem ki apát egy halvány mosollyal. 
- Igen, őt. 
- Hát… felőlem lehet róla szó, csak… ne vonjatok le túl gyors következtetéseket vele kapcsolatban. Ő az az ember, akit nem szabad első látásra megítélni. És hát… nem a szavak embere, az tény – nevetem el magam. 
- Miért érzem úgy, hogy elsőre nem fog tetszeni? – morgolódik apa. 
- Mert túlságosan féltesz – mosolygok rá. – De hidd el, ha valaki tud rám vigyázni, és valaki kordában tud tartani, akkor az ő. Lehet, hogy elsőre nem fog tetszeni, de ha megpróbálsz a látszat mögé nézni, belátod majd, hogy szeret, és vigyáz rám. 
- Csak ez számít, kislányom – bólint rá anya. – Készítek még egy teát, mit szólsz? 
- Rendben – mosolygok rá, és nézem, ahogy kisétál a konyhába. 

- Megváltoztál – néz rám tűnődve apa.
- Láttam… átéltem olyan dolgokat, amiket senkinek nem lenne szabad – hajtom le a fejem. 
- Szóval… mégis… benne voltál.
- Benne a sűrűjében – ismerem be. – Nem tehettem mást. Így volt helyes. De megváltoztatott valóban. Nem csak engem, mindannyiunkat. Egy ilyen… helyzet… nem múlhat el nyomtalanul. Végignézni azt a… - kezdek bele, aztán gyorsan abbahagyom. – Ne beszéljünk erről! – kérem apát. – Inkább elfelejteni szeretném, és a jövő fele fordulni. Néha megpróbálom azt hinni, hogy az egész csak egy rossz álom volt. Az egész varázsvilág gyógyulóban van végre, és ez olyan felszabadító érzés. Én is inkább az üzletre koncentrálok, és a bájitalmesteri vizsgámra.
- Bájital… micsoda? – néz rám apa értetlenül. 
- Nem érdekes – nevetem el magam, és közben anya is visszatér a teával. 

- Mesélj még nekem erről a Perselusról! – kéri, mire automatikusan elmosolyodom. 
- Bájitaltant tanított a Roxfortban, és ő maga is bájitalmester – pillantok apára. – Általa szerettem meg én is a bájitalokat. És tulajdonképpen most is ezzel foglalkozunk. Az üzletet Alstontól örököltük, aki Perselus mestere volt, mikor annyi idős volt, mint most én. Bájitalokat és hozzávalókat árulunk. Ami Perselust illeti… hát… valóban nem egyszerű ember – tűnik fel egy mosoly az arcomon. – Nagyon… szigorú, és maximalista… önmagával és másokkal szemben is. És… őt is… megviselte mindaz, ami… az elmúlt időszakban történt. Nagyon sokat veszített… sokkal többet, mint én. Sokkal többet, mint akármelyikünk. De lassan sikerül visszarángatnom az életbe, és csak ez számít. Már ő is mer hinni a jövőben. De majd… megismeritek – mosolygok rájuk.
- Mikor? 
- Hát… - tűnődöm el -, azt hiszem, nektek is és neki is bátorságot kell gyűjteni ehhez a ceremóniához – nevetem el magam. – De valamelyik hétvégén nálunk ebédelhetnétek – vetem fel, miközben eltűnődöm, hogy vajon Azkabanba kerülnék-e azért, ha a szüleimmel együtt hoppanálnák haza, és esetleg otthon véletlenül néhány varázslatot elsütnék a jelenlétükben. Elvégre a titokvédelmi törvény értelmében nem varázsolhatunk muglik előtt. Végül arra jutok, hogy ennyiért csak nem, és a szüleim amúgy is tudnak már a titokról, mármint a varázslók és a varázsvilág létezéséről, de ha mégis a mágiaügyi miniszter elé kerülne a dolog, valahogy csak kidumálom magam. Elvégre ennyi csak jár nekem azok után, amit tettem. 
- Megoldjuk – ígérem anyának, és magamban előre jót kuncogok azon, hogy Perselus milyen képet fog vágni, ha felvetem neki az ötletet.

Végül én faggatom őket arról, mi minden történt velük az elmúlt több mint egy évben, hogy sikerült beilleszkedniük, vannak-e barátaik, de úgy tűnik, minden rendben van velük. Késő délutánba hajlik már az idő, mikor elköszönök tőlük, de megígértetik velem, hogy már nem tűnök el újra az életükből. Látom, érzem, hogy még neheztelnek rám amiatt, amit tettem, de remélem, ez már hamar feloldódik. 

Ahogy a sikátorból hazahoppanálok, egyenesen a laborba megyek. Egy szemernyi kétségem sincs afelől, hogy Perselust ott találom. 
Csak egy pillanatra sandít fel az üstből, mikor belépek, de ebből a pillantásból is érzem, milyen feszült. Odasétálok mögé, megölelem, és adok neki egy puszit. 
- Mit készítesz?
- Béke elixírt – mondja rezzenetlenül.
Elhúzódok tőle, és szemügyre veszem. – Annyira nem vagy kiborulva. 
- Még lehetek.
- Inkább hagylak dolgozni, az megnyugtat – folytok el egy mosolyt. – Ha érdekelnek a részletek, majd odabent elmesélem – indulok el az ajtó felé, de mielőtt megfognám a kilincset, hallom, hogy kattan a zár. – Milyen türelmetlen a professzor úr – sandítok hátra rá. 
- Gyere ide! – szól rám szigorúan, mire odasétálok hozzá. 
- El fogod szúrni a bájitalod – figyelmeztetem. 
- Senki nem tökéletes – von vállat. 
- Nyugodj meg, minden rendben – mosolygok rá. – Ideje beletenned a bogárszemet, mielőtt tényleg kidobhatod az egészet – csóválom meg a fejem, aztán gyengéden visszafordítom az üst fele. – Ha folytatod, közben mesélek – ajánlom, mire vet rám egy égető pillantást, miszerint nem szereti, ha megmondják mit csináljon, de végül a kíváncsisága győz, így a figyelme visszatér a bájitalhoz, én pedig leülök az üst másik oldalán egy székre. 
- Hidd el, anyámék jobban kiakadtak a háborútól, meg hogy egyáltalán én ilyesminek belemásztam a közepébe, mint tőled. 
- Gyanítom egy idealizált képet festettél le rólam – csóválja meg a fejét. – Annál nagyobb lesz a csalódás.
- Reálisat – cáfolom meg. – Apa aggódik egy kicsit, de… nem miattad, csak… ahogy egy lányos apa a lányáért. De azért…
- Igen? – néz fel rám, mikor elakadok. 
- Azért egyszer szeretnének megismerni.
- Addig jó nekik, míg nem ismernek – fordul vissza az üstjéhez, mire sóhajtva megcsóválom a fejem. – És ha megkérhetlek… ez alkalommal ne szövetkezz ellenem Alstonnal – néz fel rám, mint aki olvas a gondolataimban. 
- Perselus… - próbálom engesztelni. – Te egyáltalán nem is vagy kíváncsi a szüleimre? – kérdezem tőle. – Tudom, hogy ők… muglik… de akkor is… ők a szüleim. 
- Te is tudod, hogy nem emiatt – rázza meg a fejét. – Ezt már egyszer megbeszéltük.
- Igen, és akkor nem zárkóztál el ilyen mereven a kérdés elől. Kérlek, Perselus! – nézek rá könyörögve. – Nekem ez… nagyon fontos lenne. 
- Miért van az – néz fel rám végre komolyan -, hogy te mindig mindenre rá tudsz venni?
- Azért, mert szeretsz – mosolyodom el. – Köszönöm! És most… ha kiengednél, tényleg hagylak dolgozni. Megnézem, mit segíthetek Alstonnak. 
- Mehetsz – adja végül áldását, és kinyitja nekem az ajtót. Már majdnem ki is lépek rajta, mikor eszembe jut valami, és visszasétálok hozzá. 
- Köszönöm a karácsonyi ajándékot! – súgom neki, majd még kap egy puszit, aztán mielőtt robbanna a bomba, kimenekülök a laborból.