Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

39 / 2

A délelőttöt takarítással töltöm. Na, nem mintha alapjáraton rendetlenség lenne nálunk, hisz Perselus falnak is menne tőle. Alston pedig, mióta nem az üzletben tölti a mindennapjait, folyton pakolászik a házban. De azért néhány ügyes bűbájt bevetek itt-ott, így nem sokkal később ragyog az egész ház. 
Ebédre csak valami gyorsat dobunk össze Alstonnal, és csodák csodája még Perselust is ki tudjuk csalni a laborból, hogy egyen valamit, de aztán gyorsan vissza is vonul, mondván holnapra még jó néhány bájitalt el kell készítenie a Mungónak. Mikor felajánlom a segítségemet, még vet rám egy metsző pillantást, és ott hagy bennünket. 

Lassan nekiállunk a készülődésnek, és közben arról faggatom Alstont, hogy vajon hopponálhatok-e a szüleimmel. Alston szerint semmi akadálya, hisz ismerik már a varázsvilágot, a Roxfortban is jártak már, ahogy Weasleyéknél is, szóval túl sok titkot már nem fedek fel előttük. Végül ebbe belenyugodva folytatom a főzést. 
Nem sokkal négy óra után kész is vagyunk, de kicsit tanácstalanul nézek Alstonra, hogy hogyan tovább. 
- Menjen csak el a szüleiért, Hermione, én majd rendbe teszem Perselus lelkét – ajánlja. 
- Menni fog? 
- Rám általában hallgat. Megteszem, amit tudok – biztosít, mire veszek egy nagy levegőt, és magára hagyom. 
Felmegyek a szobánkba, gyorsan átöltözöm, aztán, mielőtt még elpárologna a híres griffendéles bátorságom, a múltkori sikátorba hopponálok. 

A szüleim nem lepődnek meg a felbukkanásomon, hisz a hét elején küldtem nekik egy baglyot egy levéllel, hogy szeretettel meghívjuk őket vasárnap vacsorára. Viszont őket is elég feszültnek érzem, így megnyugtatón rájuk mosolygok. Ők azonban szerencsére csak egy furcsa, idegen világtól idegesek, így nem aggódom túlságosan. Eddig is elég jól viselték a dolgokat, talán most is így lesz. 
Anya neki is áll öltözködni, és én mosolyogva nézek utána. Tudom, benne is van valamennyi abból a megfelelési kényszerből, ami engem is hajt mindig, így hosszasan fog készülődni. Közben magamon érzem apa fürkésző pillantását, így rámosolygok. 

- Kérlek, ígérd meg nekem, hogy nem az első öt percből fogsz messzemenő következtetéseket levonni – kérem. – Perselus egy nagyon zárkózott és bizalmatlan ember. Sokat szenvedett és sokat küzdött az elmúlt húsz évben.
- Majd észben tartom. És… a nagypapád? 
- Alston? Ő egy tüneményes ember. Mindig vidám és optimista. Őt szeretni fogod – nevetem el magam.
- Remélem - bólint rá apa. – Amúgy… nem vagyok nyugodt. Mármint… a híres Perselusodon kívül sem – sóhajt. 
- Mi a baj? 
- Tudod… varázspálcák, bájitalok, fekete macskák – csóválja a fejét, mire megint csak elnevetem magam. 
- A macskám vörös. És akkora, mint egy kisebb méretű kutya. És valószínűleg vadászni van, mert egész nap nem láttam, úgyhogy nem hiszem, hogy előkerül este. És most már neked is ideje készülődnöd.
- Öltönyt kéne vennem? – sandít rám. 
- Jó ég, csak azt ne – nevetek rá. – Csak lazán – próbálom megnyugtatni, azt már csak magamban teszem hozzá, hogy úgyis lesz elég más dolog, ami feszélyezze őket egész este, nem kell még a mugli és varázslódivat közti különbségeken is aggódni. 
- Hát, megpróbálom lazán – csóválja meg a fejét, és ő is elvonul átöltözni. 

Amíg várok rájuk, nézelődök a nappaliban. Úgy tűnik, az elmúlt három év során tökéletesen berendezkedtek itt, és meg is értettem, hogy nem akarnak megint mindent elölről kezdeni. Nekem pedig egyáltalán nem probléma meglátogatni őket. Ha Angliában lennének is hopponálnom kellene hozzájuk, akkor meg már teljesen mindegy, hogy hova jövök. 
Épp a polcon lévő csecsebecséket nézegetem, mikor anya előkerül. 
- Rögtön indulhatunk – mosolyog rám, de látok rajta némi tanácstalanságot. 
- Mi az? 
- Tulajdonképpen… hogy megyünk? Gondolom nem taxival.
- Nem, valóban. De bízd csak rám, megoldom – próbálom megnyugtatni. – Nagyon csini vagy – dicsérem meg, hogy eltereljem a figyelmét a aggodalmairól. 
- Köszönöm – mosolyog rám. – Elvégre nem minden nap találkozik először az ember a vőjelöltjével.
- Azért ezt így neki ne fejtsd ki – tör ki belőlem a nevetés. 
- Szóval nem házasságpárti – húzza el a száját apa, aki épp akkor lép ki a szobából. 
- Hát… erre nem tudnék határozott választ adni. Soha nem beszéltünk még ilyesmiről. Azt hiszem, mindkettőnknek megfelel az az állapot, amiben most vagyunk. De… inkább induljunk. Készen álltok?
- Amennyire lehet – mosolyodik el anya. 
- Akkor indulás – nyújtom feléjük a kezem. Mikor megfogják, még bíztatón rájuk mosolygok. – Egyre fújjátok ki a levegőt, amennyire csak tudjátok – tanácsolom neki, majd ahogy rábólintanak, visszaszámolok. – Három… kettő… egy… - aztán, még ellenőrzöm, hogy tényleg szót fogadnak-e, és végül Alston hátsó kertjébe hoppanálok velük.