Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

24. Fejezet

A következő néhány szombaton megtapasztaljuk, hogy Perselus aggodalmai nem alaptalanok. Szinte kétóránként ránk tör valaki a bájitaltan teremben. Hol maga McGalagony azzal az ürüggyel, hogy nem ért egyet bizonyos Perselus által kiszabott büntetőmunkával, hol Bimba bukkan fel, hogy leszüretelt ilyen-olyan növényt, Perselus menjen ki érte valamikor az üvegházba, vagy Madam Pomfrey jön közölni, hogy milyen bájital fogyott el a gyengélkedőn. Az ilyen esetek után csak összenézünk, és folytatjuk tovább a témát, amit félbeszakítottak. Nem igazán tudom, hogy McGalagony miben reménykedik. Eddig sem túl sok olyan dolog történt köztünk, amit felróhatna akármelyikünknek, azóta pedig még csak meg sem érintettük egymást. Néha megőrülök ettől az érzéstől. Perselus közelsége olyan hatással van rám, hogy sokszor csak erősen a bájitalra koncentrálva tudom megállni, hogy odalépjek hozzá és megcsókoljam. Ennek ellenére tudom, hogy nem tehetem. Még nem. Nem kockáztathatom, hogy derékba törjem az életünket. 

A karácsonyi szünet is ilyen hangulatban ér bennünket. Még az utolsó szombati óránkon is kapunk látogatót, akkor épp Hagridot, de már megszoktuk, hogy vigyázzunk minden szavunkra, minden mozdulatunkra. Egyre tébolyítóbb ez az állapot, és én egyre dühösebb vagyok McGalagonyra, amiért nem hagy minket békén. Persze, ha racionálisan gondolkodnék, megérteném, hogy gyanakszik. Nem… akkor sem érteném meg. No mindegy. Azt viszont elhatározom, hogy a karácsonyi szünetet a kastélyban töltöm, nem sok kedvem van haza menni. A szüleim még mindig Ausztráliában vannak, ahova a háború előtt menekítettem őket, és nem is emlékeznek rám. Talán jól van ez így. Egyszer majd talán visszahozom őket, de félek, nem értenék meg. Most még én sem vagyok túl a háborún, nincs még itt az ideje. 
Harry Ronéknál tervezi tölteni a szünetet, de ez ugye esetemben szóba sem jöhet. El tudom képzelni, hogy felhúzta ellenem a családot. Talán csak Arthurt nem tudta, ő mindig józanul és racionálisan gondolkodott, biztos meghallgatna engem is. De valahogy ahhoz sincs kedvem. 
Nem mintha abban bíznék, hogy az üres kastélyban kevésbé leszünk kontroll alatt, sőt… azáltal, hogy itt maradok, csak még inkább gyanúra adunk okot, de akkor is, képtelen vagyok elhagyni a kastélyt. Legalább annyira szükségem van, hogy minden nap láthassam Perselust, miközben számolom, hány nap van még a tanév végéig.

Huszadikán reggeli után kiürül a kastély. Harrytől elbúcsúzok, aztán elbújok a szobámban, míg elül a nyüzsgés. Úgy döntök, adok magamnak egy szabadnapot, mielőtt belevetném magam a rengeteg háziba, és még a RAVASZ felkészüléshez is ütemtervet kell csinálnom, magamnak is, és Harrynek is. Megígértem neki, hogy segítek felkészülni. De egy nap pihenőre nekem is szükségem van. Ebéd után kimegyek egy kicsit a parkba, hogy szívjak egy kis friss levegőt, de mivel elég hűvös van, egy órával később inkább visszamenekülök a lakosztályunkba. Később átmegyek a könyvtárba is, keresek néhány izgalmas könyvet, amivel kitölthetem az estéket. Már első este tudatosodik bennem, hogy ez nem lesz túl könnyű. A hirtelen csendben és magányban eszméletlenül hiányzik Perselus. Mikor a többiek itt vannak, dumálunk Harryvel, vagy együtt írjuk meg a házikat, így segít elterelni a figyelmem, de ezúttal egyedül vagyok, és még a bájitaltan könyvem sem tud lekötni, hisz az instrukciókat folyton Perselus hangján hallom a fejemben. 
Ez első két estét még valahogy végigszenvedem, bár éjfél felé meglehetősen morcos hangulatban megyek el fürödni, aztán lefeküdni, és tisztában vagyok azzal is, hogy ez estéről estére rosszabb lesz. 
Végül a harmadik estén nem bírom tovább. Mikor elüti a toronyóra a tízet, bosszúsan megcsóválom a fejem, felállok a kandalló melletti fotelból, és a pincébe indulok.

Perselus szeme kicsit mérgesen villan rám, mikor ajtót nyit, és fürkészi mögöttem a folyosót. 
- Nem látott senki? – csukja be gyorsan az ajtót.
- Nem – rázom meg a fejem. – Óvatos voltam.
- Sokat kockáztatsz. 
- Tudom – húzom el a számat. – De nem bírtam tovább! Hiányoztál!
- Hermione! – szól rám szigorúan. 
- Tényleg hiányoztál! – mondom morcosan. – Pedig én mindent megtettem, tényleg! Próbáltam elterelni a figyelmem… elfoglalni magam. Nap közben még hagyján… tanultam, szokás szerint, de az esték… az esték a legrosszabbak. Ilyenkor nem segít semmi! Pedig bájitalos könyvet olvastam… még Madam Cvikkert is rávettem, hogy adjon nekem egy könyvet a zárolt részlegből. De még az se tudott lekötni… háromszor álltam neki minden oldalnak… Úgyhogy úgy döntöttem, hogy nem kínzom magam tovább…
- Szóval úgy döntöttél… - lép közelebb hozzám, mire nagyot nyelek. 
- Igen. 
- Úgy döntöttél, hogy engem kínzol helyette? – kérdezi évődve, és a hangjában érzem az elmúlt hónapok kínzó várakozását, ami engem is sokszor majd az őrületbe kergetett. 
- Talán nem olyan kínzás… - suttogom, mire megcirógatja az arcom. 
- Te el sem tudod képzelni, mennyire – mondja, és vesz egy nagy levegőt. Néhány hosszú pillanatig még néz a szemembe, aztán odahajol hozzám és megcsókol. 
Mivel az elmúlt hónapban én sem vágytam semmi másra, csak közelebb simulok hozzá, és átkarolom a nyakát. Tudom, mindketten csak egy hajszálnyira vagyunk attól, hogy elveszítsük a fejünket, de végül elhúzódik tőlem. 

- Mit is mondtál az előbb arról a zárolt könyvről?
- Madam Cvikkertől kaptam – mondom még mindig levegő után kapkodva. 
- És mivel vetted rá?
- Azt mondtam neki, hogy a házi dolgozatomhoz kell. 
- Az ilyeneket nem szokta elhinni. 
- Tudja, hogy megszállott vagyok – vonok vállat. 
- Akkor sem biztos, hogy a zárolt részleg könyveivel kellene kezdened!
- De neked is szabad bejárásod van oda – ellenkezek. 
- Igen, mert én már el tudom dönteni, hogy mit érdemes onnan elolvasni, és mit nem. És azt is, hogy mit érdemes kipróbálni, és mit nem.
- Én is!
- Mit is olvasol?
- A Lassan ható mérgek és ellenszereik című könyvet. 
- Pont az kell neked – csóválja meg a fejét bosszúsan, majd a könyvespolcához lép, és némi keresgélés után levesz róla egy könyvet. – Madam Cvikkernek éles a szeme, és jó megfigyelő. Légy vele óvatos. Inkább szólj, ha ilyesmi érdekel – mondja, miközben átnyújtja nekem a könyvet. A leghatóbb mérgek felismerése és leküzdése. Igazán izgalmasan hangzik, de a gondolataim visszatérnek inkább a könyvtáros boszorkányhoz.
- Nem kedveled Madam Cvikkert?
- De igen – cáfol meg. 
- Tényleg?
- Tényleg. Ez baj? – néz rám kérdőn. 
- Nem, csak… 
- Ő… ugyanolyan régi sebeket őrizget, mint én. Talán még régebbieket. Ettől lehet, hogy tüskés és bizalmatlan, de nem rossz ember. 
- Tudom – bólintok rá. – És kit kedvelsz még itt a kastélyban?
- Csak nem féltékeny valaki? – sandít rám.
- De. De igen – bólintok rá. – Szóval?
- Madam Hoocht… és Madam Pomfrey-t – vonja meg a vállát. 
- Vagyis mindenkit, akinek nincs a nevében, hogy professzor? – tűnődök el. 
- Tulajdonképpen igen – ismeri be. – Bár tekintve, hogy Frics nevében sem szerepel ez a szó, a tétel máris megdőlni látszik. 
- És őket miért?
- Poppy sokat segített nekem…
- Igen, életben maradni – mondom fintorogva. 
- Leginkább igen, de… szakmailag is… sokszor vitattuk meg a tapasztalatainkat. Remek szakember, sokszor vezetett rá olyan megoldásokra, amik nélküle nem jutottak volna eszembe. 
- És Madam Hooch?
- Ő mindig ugyanolyan kívülálló volt itt, mint én. Van benne valami… belső tartás… ami miatt a legtöbben nem tudnak mit kezdeni vele. Azt mondják rátarti… de ez nem erről szól. 
- Még mondasz néhány ilyet, és tényleg féltékeny leszek rá – húzom el a számat. Közben persze felidézem a sok évvel ezelőtti kínos repülés óráimat, és Madam Hooch elnéző, szánakozó mosolyát. 
- Néha beszélgettünk… ő is meglehetősen nehezen nyílik meg. De nem kell féltékenynek lenned rá. Az elmúlt húsz évben nem igazán volt lehetőségem közelebb kerülni valakihez. 
- És azóta? – nézek rá kihívón. 
- Nem vagyok csapodár típus, kisasszony – viszonozza egy szigorú szemvillanással a pillantásomat, mire elmosolyodok. 
- Akkor jó. Még valaki?
- Nem, azt hiszem ennyi.