Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

13 / 2

- Találkoztunk már, kisasszony?
- Igazából… - jövök zavarba, de nem hagyja, hogy sokáig dadogjak. 
- Ittam már olyan bájitalt, amit ön készített – állítja határozottan, és ezen ledöbbenek. – Igen, igen… megérzem az ilyesmit. Szóval, mit tehetek önökért? – néz újra végig rajtunk. 

- Néhány hónappal ezelőtt önt elhurcolták a halálfalók – nézek rá, és próbálom normális hangnemben tartani a beszélgetést, mielőtt Harry megint kifakad.
- Igen – sóhajt, és látom, kemény emlékeket idéz fel azokból a napokból, de úgy tűnik, többet nem akar megosztani belőle.
- Miért?
- Mert birtokomban van egy recept, amire szüksége lenne Tudjukkinek. 
- Milyen recept?
- Ez egy nagyon sötét varázslat… nem biztos, hogy kellene beszélnem róla önöknek – sóhajt. – De talán… jobb, ha tudják. Tudják, mi az a horcrux, igaz?
Csak mind a hárman komoran bólintunk, így folytatja. 
- Van egy sötét varázslat, ami képes egyesíteni a szétszakadt lélekdarabokat, anélkül, hogy a horcruxá vált tárgyakat egy helyre kellene gyűjteni. 
- Úgy érti messziről… mint egy… távirányító? – nézek rá sápadtan. 
- Erre készül Voldemort? – kérdezi döbbenten Harry. 
- Igen – bólint rá az öreg. – De ehhez a varázslathoz szükség van egy bájitalra is. Egy olyan bájitalra, aminek a receptjét már csak nagyon kevesen ismertük. Egy szörnyű bájitalra… 
- Mitől szörnyű? – nézek rá kíváncsian. 
- Tudja, hogy készül a horcrux? – kérdezi, mire megrázom a fejem, de Harry megszólal mellettem. 
- Meg kell ölni valakit, hogy a lélek szétszakadjon. 
- Így van, fiatalúr – bólint rá az öreg. – Ugyanígy ahhoz is, hogy ezzel a varázslattal összeálljon. Emberi vér kell a bájitalba. Egy haldokló ember vére. 
Ebbe mindhárman belesápadunk, és néhány percre csend borul ránk. Az jár a fejemben, hogy bár imádom a bájitalokat, a tudománynak az ilyen részeit szívesen kihagynám az életemből. Valószínűleg ezt a régi mesterek is így gondolták, ezért van kihalófélben ez a bájital is. 
- Ha Tudjákkinek sikerült volna kiszednie belőlem, valószínűleg én lettem volna a szerencsés, akinek a vére az üstbe kerül – tér vissza a jelenbe egy nagy levegővétellel az öreg bájitalmester. 
- Hogy menekült meg? – néz rá kíváncsian Ron. Coward pillantása rám siklik, mielőtt válaszolna. 
- Valaki kihozott onnan. Egy bájital segítségével – mondja, és kérdést látok a szemében, hogy végleg megbizonyosodjon arról, hogy ő és én egy oldalon állunk. Perselus oldalán.
- Feketeháncs- főzettel – sóhajtok, mire alig láthatóan bólint. 
- Az mi? – néz rám Harry, de Coward válaszol helyettem. 
- Egy olyan bájital, amivel tetszhalottá változtathatunk valakit. Hasonló, mint az elő halál esszencia, csak ez a bájital eredeti formájában… - félbehagyja a mondatot, és megint rám néz.
- Nem elég stabil – mondom lesütött szemmel, és kicsit úgy érzem magam, mintha megint diák lennék, és az öreg vizsgáztatna. 
Coward elégedetten bólint, de még kiegészíti, amit mondtam. – Viszont nem olyan könnyen kimutatható, mint az élő halál esszenciája. 
- Honnan tudsz te erről? – néz rám Harry, ezúttal gyanakodva. 
Csak egy töredékmásodpercig gondolkodom, mit hazudjak, jön magától. – Belefutottam Dumbledore-ba, és Mr. Cowardba a folyosón, mikor az igazgató úr a gyengélkedőre lebegtette. Felkeltette az érdeklődésemet, és utánajártam a dolognak. Roppant veszélyes bájital… eredeti formájában – sandítok vissza az öregre, aki érti, mire gondolok, így egy pillanatra egy halvány mosoly tűnik fel az arcán, de aztán el is enyészik. 
Harrynek szerencsére ez elég, de Coward tűnődik, miért hazudtam. Csak egy rimánkodó pillantást vetek rá, hogy ne kérdezze meg. Végül úgy tűnik, megérti, és talán sok minden mást is. 

- Piton is ott volt, mikor kínozták? – néz az öregre Harry. 
- Igen.
- Ő is megátkozta?
- Nem tehetett mást – sóhajt Coward. 
- Hát persze – bólint rá cinikusan Harry, de én az öreg mellé állok. 
- Csak így hozhatta ki – biztosítom Harryt. – És csak így rejthette el…
- Mégis mit, Hermione? – förmed rám Harry. – Sosem voltak titkai Voldemort előtt!
- Harry, most ne erről vitatkozzunk! – nézek rá dühösen, de ő továbbra sem tágít, és visszafordul Coward fele. 
- Hol van most?
- Nem tudom. 
- Miért ölte meg Dumbledore-t?
- Sajnálom, fiatalúr, de nem tudok válaszolni a kérdéseire. 
- Ne szórakozzon velem! – mondja dühösen Harry, mire nálam elszakad a cérna, és ahogy ígértem, némítóbűbájt küldök rá. Döbbenten néz rám néhány másodpercig, aztán bosszúsan hátradől a fotelban, és mint egy dacos kiskölyök, karba teszi a kezét.
- Van esetleg más önön kívül, aki ismerheti még ezt a bájitalt? – kérdezem lassan lecsillapodva az öregtől. 
- Azt hiszem, nincs, kisasszony – rázza meg a fejét. – A többiek… értelmetlenül halnak meg… nap mint nap… Bár rég nem láttam már újságot, de tudom, Tudjukki nem válogat az eszközökben, ha valamit meg akar tudni. Sokan haltak meg azóta, igaz?
- Igen – ismerem be. - Ön hogy volt képes… kibírni… túlélni?
- Láttam valamit, ami erőt adott – néz a szemembe, és ahogy megértem, mire gondol, halványan elmosolyodom. Perselus jelenléte sokat segíthetett neki. Talán egy töredék pillanatra engedte neki, hogy olvasson a szemében.
- Van még valami, amit tudnunk kell? 
- Én csak ennyit segíthettem, kisasszony – rázza meg a fejét, de Harry megunja a hallgatást, feloldja magáról az átkot, de még mindig nem csillapodott a haragja. 
- Letenné a megszeghetetlen esküt, hogy nem tudja, hol van Piton?
- Ha ez az óhaja, fiatalúr, természetesen – mondja az öreg mester, és Harry felé nyújtja a kezét, majd rám sandít. – A kisasszony majd lepecsételi az esküt. Gyanítom, tudja, hogy kell. 
- Igen – bólintok rá fintorogva, hisz annyira feleslegesnek érzem. Szerencsére Harry is rájön, hogy hülyeség, így feláll, és otthagy bennünket. Csak az ajtó előtt áll meg, és várakozón néz ránk. Fejcsóválva felállunk és utána megyünk, de mielőtt még kilépnénk az ajtón, visszafordulok Coward felé.