Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

37 / 2

- Szóval most csak úgy besétálunk a rendelőbe, és… hogy működik ez a varázslat? Tényleg mindenre emlékezni fognak?
- Igen – biztosít. – Emlékezni fognak a régi dolgokra is, és az azóta eltelt időre is. 
- Arra is, hogy megátkoztam őket? – húzom el a számat.
- Igen, arra is. 
- Legalább azt nem kell elmondanom, mi történt. Elég lesz azt megmagyarázni, hogy miért – veszek egy nagy levegőt. 
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – állít meg megfogva a karom. 
- Igen – mosolygok. – Perselus, ennél sokkal nehezebb dolgokat megoldottunk már együtt. Ez is menni fog.
- Ez tény – mondja, majd egy mély sóhajjal szemügyre veszi a házat. – Akkor…
- Essünk túl rajta – idézem a nem sokkal ezelőtti szavait. 
- Hermione – húz vissza magához. – A magyarázkodást inkább rád bíznám.
- Szép… a legnagyobb lekvárban hagysz magamra – mosolygok rá, de tulajdonképpen megértem.
- Voltál már ennél… nagyobb lekvárban is – mondja, de csak fintorog, ahogy az én szavaimat használja. 
- Jól vaj, jól – csóválom meg a fejem. – Csináljuk már! Nem vagyok hozzászokva tőled az ilyen hezitáláshoz.
- Mert régen nem volt mit veszítenem. Most van – villan rám a szeme, de aztán már újra határozottan vizslatja az ajtót. - De igazad van, csináljuk! – mondja, és elindulunk a szüleim rendelője felé. 

Az ajtó persze nyitva van, hisz ők nem tudnak arról, hogy ma nincs rendelés. Korán van még, így talán még nem is csodálkoznak a betegek elmaradásán, a későbbiekben pedig kisebb gondjuk is nagyobb lesz, úgy sejtem. 
A váróterem szép és rendezett, de mégis, még annak ellenére is, hogy születésemtől kezdve fogorvosok a szüleim, engem is elfog az a borzongás, ami minden normális embert, mikor belép egy fogorvosi váróba. Pedig tudom, hogy nem egy fájdalmas kezelés, csak egy bonyolult beszélgetés vár rám. 
Odabent hallhatják, hogy érkezünk, mert egyből kinyílik a rendelő ajtaja, és anya lép ki rajta. Egy pillanatra megdermedek a viszontlátástól, pedig egy kedves, udvarias mosollyal fordul felénk. 
- Üdvözlöm önöket! – lép közelebb. – Először járnak nálunk?
- Igen – bólintok rá, miközben én is próbálok rámosolyogni, és a közben előkerülő apára is, ami elég nehéz így, hogy tudom, nem ismernek meg. Aztán egy pillanatra találkozik a tekintetünk Perselusszal, és a kérdő tekintetére rábólintok. Mehet. 

Perselus még vesz egy utolsó nagy levegőt, és mielőtt még anya megkérdezhetné, melyikünk a beteg, a kezébe csúszik a pálcája, és egy hosszú és bonyolult igézésbe kezd. 
A szüleim már az első néhány szónál megdermednek, mintha sóbálvány átkot szórtunk volna rájuk, de én még csak moccanni sem merek, nehogy megzavarjam Perselust a koncentrálásban. Igaza van, az emberi elme nem játék, nekem sem lett volna szabad ezt tennem a szüleimmel, de hát kénytelen voltam. Akkor nem azon gondolkodtam, hogy hogyan tudom egyszer majd visszacsinálni, csak azon, hogyan védhetem meg őket. 
Egy perccel később a varázslat végére ér, mire a szüleim mindketten úgy dőlnek el, mint a krumpliszsák. Én elég közel vagyok, hogy anyát elkapjam, de Perselus csak varázslattal tudja megakadályozni, hogy apa elvágódjon, és jól beverje a fejét. Végül mindkettejüket egy kényelmes fotelba lebegtetjük, és Perselus végez néhány ellenőrző varázslatot. 
- Siker? – nézek rá aggódva.
- Kételkedtél benne? – sandít rám. 
- Csak aggódtam. 
- Minden rendben – nyugtat meg. 
- Akkor most lelépsz? 
- Igen – bólint rá. – Pár perc, és magukhoz térnek. Nem hiszem, hogy a jelenlétem megnyugtatón hatna az amúgy is felborzolt idegeikre. 
- Rendben – adom meg magam. – Akkor… később találkozunk. 
- Megtalálsz – biccent még felém, aztán kislisszol az ajtón, én pedig hármasban maradok a szüleimmel. 

Letelepszem velük szemben a kis dohányzóasztalkára, és várom, hogy felébredjenek. Próbálom kitalálni, hogy mit mondjak nekik, amikor majd faggatni kezdenek, de valahogy nem jutnak eszembe szavak, amiket megfelelőnek találnék, ami magyarázatot adhatna arra, hogy miért átkoztam meg őket. Magam is döbbenten állok a tény előtt, hogy képes voltam ezt tenni a saját szüleimmel, de akkor, abban a reménytelen és kilátástalan helyzetben nem láttam más megoldást. Csak abban reménykedhettem, hogy ezt ők is megértik. 

Ahogy Perselus ígérte, pár perccel később szinte egy időben kezdenek mocorogni, majd először apa, aztán anya is kinyitja a szemét és rám néz. Látom rajtuk, hogy erősen próbálnak koncentrálni, és először apa fejében áll össze némi kép a történtekről.
- Hermione? – néz rám értetlenül.
- Igen, én vagyok – bólintok rá egy félénk mosollyal. 
- De… mi… hogy… - kezd magához térni anya is. – Már több mint egy éve… nem láttunk…
- Nem… de nem is… én nem is tudtam, hogy te… nem is emlékeztem arra, hogy te… - nézett rám egyre zavarodottabban apa is. 
- Tudom – hajtom le bűntudatosan a fejem. – Az én hibám. 
- Mi történt? – nézett rám anya. 
- Te csináltál valamit – próbált apa is erősen visszaemlékezni az utolsó emlékére, ami velem kapcsolatos.
- Igen, én – vallottam be sóhajtva, és felnéztem rájuk. – Ezt kellett tennem. 
- Elfelejtetni velünk, hogy a világon vagy? – néz rám apa, és látom, hogy kezd dühös lenni, így meg kell előznöm. 
- Ezzel tudtalak megvédeni benneteket! – szakítom félbe határozottan. 
- Megvédeni? – néz rám ijedten anya. – Mitől?
- Ez… egy hosszú történet – hajtom le megint a fejem. – Kezdem inkább az elején. Volt egy… háború… a varázsvilágban…
- Háború? – kapja sikoltva anya a szája elé a kezét, mire igyekszem megnyugtatni. 
- Már vége. Semmi baj, nem kell félnetek semmitől. Ezért akartam, hogy a lehető legtávolabb legyetek az egésztől, és… hogy senki ne bukkanhasson a nyomotokra. Így nem voltatok veszélyben, és nekem sem kellett értetek aggódnom. Így csak arra figyelhettem, amire kellett. 
- Csak nem… csak nem te is… benne voltál abban a dologban? – ijed meg apa is. 
- Csak tettem, amit kellett. 
- Nem esett bajod? – nyújtja felém a kezét anya. 
- Nem, jól vagyok, mondtam már, hogy nem kell aggódnotok. És már semmi baj. Már senkit nem fenyeget veszély. 

Még hosszú ideig próbálok a lelkükre beszélni, míg egy kicsit megnyugszanak, és megértik, hogy valóban szükség volt arra, amit tettem. Bár apán látom, hogy még neheztel, de azért bízom benne, hogy hamarosan ő is megenyhül. Néhány szót a háborúról is mesélek, de nagyon vigyázok arra, hogy ne rémisszem meg őket még jobban. Tudom, hogy így is épp eléggé megviseli őket a tudat, hogy életveszélyben voltam, és akár bele is halhattam volna ebbe az őrültségbe. Annak idején ezzel nem túlságosan foglalkoztam, csak tettem, amit tennem kellett, de azt nekik nem kell tudniuk, hogy griffendélesen fafejű módon fejjel mentem a falnak. Ha tudnák, innentől minden percüket az értem való aggódás töltené ki, és azt nagyon nem akarom. Inkább az a célom, hogy megnyugtassam őket, és rendezzem, amennyire csak lehet a viszonyunkat. Próbálok inkább arról beszélni, hogy a békével az egész varázsvilág visszabillent a normál kerékvágásba, és az emberek lassan megnyugszanak az átélt borzalmak után.