Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

38 / 2

- Hermione - néz rám végtelen türelemmel az öreg varázsló. - Most tényleg eljátsszuk ezt a gyerekes kis játékot, hogy önnek van több kifogása vagy nekem több érvem a dolog mellett? Hol a griffendéles bátorsága, amivel mindig szembenézett a problémákkal?
- Akkor kellett volna levegőbe röpíteni a Roxfort kezdeményeit, mikor az alapítók kitalálták a négy házat - morgom magamban, aztán felnézek az öregre. - Esélyem sincs megúszni? 
- Attól tartok - mosolyog rám. 
- Fogadjunk már azt is megbeszélte Ronnal, hogy mikor és hol találkozzon velem - csóválom meg a fejem.
- Utólagos engedelmével.
- És tényleg ide hívta? 
- Természetesen - bólint rá. - Bízva abban, hogy legalább rám vannak annyi tekintettel, hogy nem robbantják rám a házat. 
- És hova teszi addig Perselust? Bezárja a laborba?
- Ezt bízza csak rám - somolyog. 
- Mert persze nem fog rájönni, hogy készül valamire, igaz?
- Ha megsejti sem fog szólni semmit. Nekem nem - állítja határozottan Alston, és én belátom, hogy ebben lehet valami. 
- Mikor? - adom be végül a derekamat. 
- Holnap ebéd után.
- Hát jó, remélem, tényleg nem döntjük romba a házat - adom meg magam végleg, bár nem túl nyugodt a lelkem. Alston azonban csak elégedetten rábólint, és mosolyogva elvonul. 

Komolyan mondom, már én is kezdem megutálni a karácsonyt, pedig korábban semmi bajom nem volt vele. De az, hogy tavaly karácsonykor rúgtak ki minket a suliból, már megalapozta ezt az érzést, az idén történtek pedig még tettek rá egy lapáttal. Persze, igaza van Alstonnak, hogy ha túl leszek ezen, mindenképp könnyebb lesz a lelkem. Ha sikerrel jár a terve, akkor azért, ha pedig nem, én tudni fogom, hogy mindent megtettem, és nem rajtam múlt a dolog. 

Este is nehezemre esik elrejteni az aggodalmam, de nem akarom, hogy Perselus észrevegye. Örülök, hogy egy kicsit már helyrebillent a lelke a legutóbbi akciója után, és az a kör még amúgy sincs lefutva, csak egy kis időre parkolópályára tettem. És most még Ron is… Perselus nem egykönnyen felejt, főleg nem olyasmit, hogy valaki pálcával akart rárontani, szóval nem irigyelném Ront, ha összefutnának. Mindenesetre bízom abban, hogy Alston tudja, mit csinál, és másnapig elnapolom a kérdést. 

Reggeli után Perselus elköszön, mondván még egy helyet meg akar nézni, mielőtt végleges döntést hoz, én pedig fejcsóválva nézek utána. 
- Mi a garancia, hogy nem jön vissza idő előtt? - nézek Alstonra.
- Semmi - vonja meg a vállát lazán, és én komolyan nem értem. Mintha nem is érdekelné, hogy fennáll a veszélye annak, hogy rárobbantjuk a házat. Bár, ahogy egyszer ő maga mondta, amíg porig nem ég, mágiával lehetséges a helyreállítás. Ebbe aztán én is beletörődök, így rendbe teszem a konyhát, aztán kinyitom az üzletet. 

Elég nagy a forgalom egész délelőtt, így nem nagyon van lehetőségem a gondolataimba süllyedni, csak mikor eljön az ebédidő, akkor eszmélek rá, hogy mi vár rám. Az ebédemet is csak turkálom, semmi étvágyam. Azok a régi dolgok csengenek a fülembe, amiket Ron annak idején a fejemhez vágott. Utólag némelyik már roppant nevetséges, de akkor is valahogy szánalmas az egész. És semmi kedvem még egyszer végighallgatni őket. 
Alig fejezzük be az evést Alstonnal, mikor kopognak a bejárati ajtón. Alston rám néz, mire nagy levegőt veszek. 
- Meg fogom én még ezt bánni - csóválom meg a fejem, mire csak bíztatón rám mosolyog. 
- Dehogy. Menjen csak! Ha kellek, kint leszek az üzletben - mondja, és elsétál, én pedig lassan összeszedem magam, és megyek ajtót nyitni. 

Ron mikor meglát, lesápad, és lesüti a szemét. Gondolom nem kapásból rám számított, de akkor sem kéne úgy reagálni rám, mint egy dementorra. Annyira azért nem vagyok ijesztő. Meg talán annyira ronda se. 
- Szia! Gyere be! - invitálom, és szélesebbre nyitom az ajtót. 
Szó nélkül lép be, mire csak sóhajtok, és a nappaliba vezetem. 
- Ülj el nyugodtan! Kérsz egy teát? - próbálok legalább némi életjelet kicsikarni belőle, mire megrázza a fejét. 
- Nem kérek semmit - mondja végre, aztán letelepszik egy fotelba, és Alston ősrégi szőnyegének mintáit kezdi tanulmányozni. Ez így nehéz lesz, gondolom magamban, de letelepszem vele szemben a másik ülőalkalmatosságra. 

Eltűnődnék, hogy mit is mondjak neki, de ekkor Alston besétál, és egy tálcán két csésze teát lebegtet maga előtt. 
- Mr. Weasley, igazán örülök, hogy végre személyesen is van lehetőségünk találkozni. Nagyon örülök, hogy elfogadta a meghívásomat - mosolyog Ronra, de nem sok reakciót bír kiváltani belőle. Ennek ellenére nem adja fel. - Megkínálhatom egy teával?
- Köszönöm, nem - hárítja el őt is Ron, de hát Alstont valóban nem olyan fából faragták, aki hagyja magát lerázni. Én egy pillanatra morcos lennék, hogy a mi titkos teánkat akarja megosztani Ronnal, de aztán egy egészen másfajta illatot érzek meg, így meg is nyugszom. 
- Nem tudja, mit veszít - mosolyog az öreg szélesen Ronra. - Igazán ízletes, saját fejlesztés, és magam készítettem. Ha esetleg meggondolná, csak bátran - teszi le a tálcát az asztalra, majd még bíztatón rám mosolyog, és magunkra hagy bennünket. 

Én habozás nélkül veszem az egyik csészét, és belekortyolok. Egy pillanatig megengedem magamnak, hogy élvezzem az ezer féle gyógynövényből álló keverék utánozhatatlan ízét, aztán szemügyre veszem Ront, és konstatálom, hogy nem fog megszólalni, amíg én szóra nem bírom.

- Még mindig ennyire gyűlölsz? - kérdezem óvatosan, mire egy másodpercre rám pillant. 
- Nem gyűlöllek - mondja szárazon. 
- Akkor? Elmondod, hogy mit gondolsz?- kérdezem, de még erre sem válaszol. - Ron, figyelj, nem vagyok gondolatolvasó…
- Pedig ennyi idő alatt igazán megtanulhattad volna tőle - veti oda, mire veszek egy mély levegőt. 
- Megkérdezhetem… hogy tulajdonképpen miért fogadtad el Alston meghívását? - nézek rá értetlenül. - Ha még mindig ennyire haragszol rám, és Perselusra is, akkor nem értem, miért jöttél el. 
- Mert addig úgysem hagyott volna békén az öreg - rázza meg a fejét. 
- Értem - sóhajtok. - Akkor ez így nehéz lesz. Szóval… te most… a minisztériumban dolgozol? - próbálok legalább valami közömbös témáról beszélgetést kezdeményezni.
- Mert téged ez nagyon érdekel, ugye? 
- Ron… ha már eljöttél, ne öljük egymást - kérem, de úgy tűnik ez az utolsó csepp. 
- Ne öljük egymást? - fakad ki. - Ez jó… Van neked fogalmad, hogy min mentem keresztül?
- Nem, Ron… ebben igazad van. Valóban nem tudom, min mentél keresztül. De ettől függetlenül sajnálom, és akkor is sajnáltam, hogy így alakult. 
- És ettől jobb kéne, hogy legyen?
- Ron, én… sajnálom, hogy nem… hogy nem tudtam viszonozni az érzéseidet. Én nem… éreztem többet, mint barátságot. 
- És mindezt Piton miatt - néz rám végre, és izzik a düh a szemében. 
- Akkor is így lett volna, ha ő nincs az életemben. Mindig úgy szerettelek, mint a testvéremet, és ebből akkor sem lett volna szerelem, ha nem kerülünk közelebb egymáshoz Perselusszal. 
- Honnan tudod? Amúgy is kíváncsi lennék, mivel tömte tele a fejed…
- Ron, kérlek! - forgatom meg a szemem. - Ha tudnád, hogy ő próbált a leginkább lebeszélni saját magáról…
- Ha igazán akarta volna, képes megtenni - biztosít.
- Lehet - hagyom rá. - Akkor most én járnék abban a cipőben, amiben te. Vagy én is. Tényleg ezt szeretnéd? Azt szeretnéd, hogy én is úgy szenvedjek, ahogy te? 
- Megvigasztaltalak volna! - veti oda. 
- És szerinted egy kapcsolatnak a vigasztaláson kell alapulnia? Meddig lehettünk volna úgy boldogok, hogy én azt hazudom neked, hogy szeretlek, te pedig hazudod magadnak, hogy elhiszed? Szerinted boldog lehettem volna úgy, hogy a szívem mélyén másra vágyom? Hazudtunk volna egymásnak egy életen át.
- Mindent megadtam volna neked!
- Nem erről beszélek - rázom meg a fejem, de tudom, tényleg nem érti. - Tudom, hogy mindent megadtál volna nekem, de ez nem így működik. Szerinted azt kellene mondanom a szívemnek, hogy te, figyelj már, Rontól mindent megkapok, szeress már bele! A szívednek nem tudod megparancsolni, hogy kit szeressen, Ron!
- De akkor is! Pont Piton? - förmed rám.
- Te nem is mered őt - csóválom meg a fejem.
- Nem is akarom! 
- Akkor sosem fogod megérteni… - hajtom le a fejem. - De tulajdonképpen nem is kérem, hogy megértsd. Nagyon… kevesen vannak, akik megértik. Nagyon kevesen vannak, akik úgy ismerik őt, mint én.