Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

37. Fejezet

Viszonylag későn ébredek, a nap már magasan jár égen. Perselus, aki sosem volt egy sokáig heverészős típus, már felkelt és felöltözött. Az ablaknál áll, és látom, hogy erősen tűnődik valamin. Nem látom dühösnek, sőt, még azt a jól megszokott, rossz emlékek okozta sötét felhőt sem látom a homlokán, mégsem tetszik a hangulata. 
Kimászok az ágyból, és odasétálok hozzá. 
- Jó reggelt! – ölelem át hátulról. – Minden rendben? 
- Csak vártam, hogy felébredjen, hétalvó kisasszony. Menjünk reggelizni!
- Menj csak, öt perc múlva ott vagyok én is – nyomok el egy ásítást, aztán elsietek a fürdőszobába. 
Mikor nem sokkal később csatlakozom hozzájuk, csendesen beszélgetnek, csak a jöttömre hagyják abba. Leülök, Alstonnal váltok néhány szót, aztán fürkészem Perselust. Láthatóan nem vesz tudomást a kérdő pillantásokról, zavartalanul reggelizik, így inkább én is hozzálátok az evéshez. 
Alston közben az elmúlt estére tereli a szót, érdeklődik, hogy milyen új híreket hallottam a többiektől. Mivel leginkább a Roxfortról beszélgettünk, nem sok mindenről tudok neki beszámolni. Egész este ügyeltünk arra, hogy messziről kerüljük a háborúnak még az említését is, főleg, miután Perselus alaposan kiborította Ginnyt.

Alston végül bevállalja a mosogatást és rendrakást, mire mi Perselusszal átvonulunk a nappaliba, de nem engedem leülni, inkább megfogom a kezét. 
- Az borított ki, amit Ginnynek meséltél? – kérdezem óvatosan, pedig úgy érzem, most nem a régi dolgok miatt van magába roskadva. 
- Nem – rázza meg a fejét, mintegy igazolva a gyanúmat. – Értékeltem Weasley kisasszony bátorságát, és ennek megfelelően csak mérsékelten tálaltam ki neki. 
- Igen, láttam a kíméleted eredményét – tűnik fel egy halvány mosoly az arcomon. – Akkor mi a baj? Nem volt olyan szörnyű a tegnap este… úgy értem, kibírtál Harryvel egy légtérben egy órát. Büszke vagyok rád – próbálom ugratni, de ezúttal nem vevő rá. – Perselus… mondd el, hogy mi bánt!
- Azon tűnődöm, hogy… amit tenni készülök, vajon helyes-e. Nem… nem is ez a jó szó… Inkább az, hogy… nem fogom-e megbánni, mégpedig csúnyán. 
- Perselus, most már tényleg a frászt hozod rám – csóválom meg a fejem. 
- Nocsak… a bátor griffendéles Granger kisasszony – néz rám egy egészen kevés gúnnyal. 
- Tudod, Perselus… bátorságban mérföldekkel előttem jársz, és… ha még te is tartasz valamitől, akkor azt hiszem, nekem is van némi jogom aggódni. 
- Nem, Hermione – néz rám. – Neked semmi okod aggodalomra. 
- Csak neked? 
- Igen, csak nekem. 
- Ez a szokásos pesszimizmusod?
- Nem, ez a szokásos realizmusom.
- Tudod mit? Inkább nem is akarok karácsonyi ajándékot kapni – rázom meg a fejem, és ellépek mellőle. 
- Ennek örülnél – szól utánam.
- Semminek nem örülnék, ami neked gondot okoz.
- Inkább essünk túl rajta – vesz erőt magán, és ez már a régi, jól megszokott határozottsága. Eltökéltség csillog a szemében, mi több, megingathatatlanság, így fürkészem néhány másodpercig, de aztán megfogom a felém nyújtott kezét. 
- Hova megyünk? – kérdezem, miközben még mindig aggódva fürkészem az arcát.
- Majd meglátod – pillant rám, és abban a pillanatban hoppanál is velem. 

Utálom ezt az érzést, mindig is utáltam. Mintha egy gyufás skatulyába gyömöszölnék bele a gyomromat, ami még a megérkezés után is benne marad egy darabig. Most is próbálok néhány mély lélegzettel úrrá lenni ezen az érzésen, és csak utána nyitom ki a szememet. 
Az első pillanatban csak azt konstatálom, hogy biztosan nem Angliában vagyunk, de aztán mikor a következőben rájövök, hogy hol, csak kigúvadnak a szemeim, és pár másodpercig még levegőt venni is elfelejtek. 

- Hogy… de… mégis… hogy kerülünk ide? – dadogok.
- Jó ideje megvan már a hoppanálás vizsgája, kisasszony, gondolom, nem kell magyaráznom, hogy kerültünk ide – néz rám szigorúan Perselus. – De ha óhajtja, felidézhetjük a tanultakat.
- Tudod, hogy nem úgy értettem – sandítok rá bosszúsan. – Honnan tudtad? – kérdezem, miközben a szemem nyugtalanul rebben ide-oda az elhagyatott, koszos sikátorban.
- Ha valamit meg akarok találni, azt megtalálom – biztosít kíméletlenül. – A világ végén is. 
- De… minden nyomot eltűntettem! 
- Hermione! – néz rám úgy, amiből egyértelmű, hogy előle nem tudok minden nyomot eltűntetni. Igaza lehet, nem is értem, hogy gondoltam.
- De… akkor… akkor… Voldemort is… ő is ugyanúgy… megtalálhatta volna… őket – rémülök meg, pedig így utólag már semmi értelme ijedezni. 
- Szerencsére Voldemort túl öntelt volt ahhoz, hogy ilyesmiken gondolkodjon – tűnődik el Perselus is. - A végletekig biztos volt benne, hogy lesöpri Pottert a pályáról, így meg sem fordult a fejében, hogy zsaroljon titeket, vagy rajtad keresztül Pottert. 
- Szóval az egész… felesleges volt – csóválom meg a fejem sóhajtva. – De… egyszer azt mondtad… hogy megvizsgálnád őket… - sandítok rá, de a futó pillantásból, amit rám vet, egyértelmű, hogy ezen a fázison már túl van. Máskülönben nem hozott volna ide. Nem az a típus, aki feleslegesen hiú ábrándokat kelt másokban. – És… mire jutottál? – kérdezem nagyot nyelve. 
- Szerencsére csak elfedted az emlékeiket, és nem törölted ki végleg. Egy kis óvatossággal megoldható a dolog.
- Tényleg? – nézek rá hitetlenkedve. 
- Igen. 

- Merlin… - csóválom meg a fejem. – Elmondani nekik az egész háborút… ki fognak akadni. 
- Ez az ön döntése Ms. Granger. Jól fontolja meg, még egyszer nem lehet visszacsinálni. Az emberi elmével nem lehet túl sokat játszani károsodás nélkül – mondja Perselus szigorúan. 
- Túl fogom élni az aggódási rohamot. Nem lesz olyan szörnyű, mint a háború volt – vonok vállat végül. – De… te… miért is bánnád meg, ha…
- Hermione – vált vissza normál hangnembe. – Eleget harcoltam már a kapcsolatunkért…
- De anyáék elfogadnák – nézek rá meglepődve, de a kételkedést ott látom az arcán. – Perselus… - fogom meg a kezét. – Nekik fogalmuk sincs, hogy ki vagy… arról meg főleg, hogy ki voltál… de még ha lenne is, bíznának annyira az ítélőképességemben, hogy tudják, méltó vagy a szerelmemre!
- Még ha nem is tudnak semmit… látnak melletted egy férfit, aki apád lehetne.
- Perselus, a varázsvilágban ez nem így működik. Nálunk nagyságrendileg máshol kezdődik a nagy korkülönbség. Neked kell magyaráznom? – nézek rá csúnyán.
- De a szüleid nem varázslók – veti ellen. - Nekik még tíz év is sok lenne. 
- Akkor is megértenék, hidd el! – próbálom vigasztalni. 
- Csak nem szeretném, ha miattam kerülnél összetűzésbe a szüleiddel. És még kevésbé szeretnélek elveszíteni – fordul el tőlem. 
- Ezt megoldom, Perselus! Hidd el, nekik csak az a fontos, hogy szeretjük egymást – megyek utána, és finoman megfogom a karját, de az izmai olyan feszültek a kezem alatt, hogy tudom, falra hányt borsó minden szavam. – Inkább azt találd ki, hogy oldjuk meg a kivitelezést. Senkinek nem tűnhet fel semmi. Kezdve az öltözékünkkel – nézek végig magamon, csak hogy egy kicsit gyakorlatiasabb dolgokra tereljem a figyelmét. – Arról nem is beszélve, hogy jobb lenne a négy fal között végrehajtani a varázslatot, mert ahhoz elég látványos lesz a felocsúdásuk, az utcán elég nagy ribilliót keltenénk vele. 
- Az erre járó muglik, és a szüleid páciensei napok óta látnak egy kiírást az ajtón, miszerint ma a rendelés szünetel. És ha minden igaz a telefon is ezt mondja be nekik – tűnődik el, mire elmosolyodom a mugli technika működése miatt érzett bizonytalanságán. 
- Szóval mindenre gondoltál.
- Remélem. Nos? Belevágjunk?
- Persze – bólintok rá határozottan, mire sóhajt. 
- Amúgy… megnézted alaposan az ajándékodat? – sandítok rá, ahogy kifele indulunk a sikátorból. 
- Nem – rázza meg a fejét komoran, de ez inkább az előttük álló helyzetnek szól. 
- Akkor ezért adod fel már megint jó előre – fintorgok, aztán a következő pillanatban elégedetten végignézek magamon, ahogy Perselus mugli öltözékké változtatja a talárunkat. Arról nem is beszélve, hogy neki is végtelenül jól áll a rajta lévő fekete nadrág és ing kombináció. Sokáig azonban nem érek rá ezzel foglalkozni.