Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

17 / 2

Miután kiszórakoztam magam Harry értetlen képén, tűnődve Perselushoz fordulok. 
- Még mindig olyan nagyon utálod Harryt? – kérdezem óvatosan. 
- Megfogadtam… az édesanyja halála után… hogy megvédem… kerül, amibe kerül – emlékszik vissza összeráncolt szemöldökkel, de aztán rám pillant. – De ettől még nem kell szeretnem.
- Nem, valóban – bólintok rá, és leülök a székemre. – De mindig vigyáztál rá… az első perctől kezdve, hogy idekerült a Roxfortba. 
- Kötött az esküm – mondja színtelen hangon. – Nem tehettem mást. 
- Szóval… ő volt a másik… akit meg kellett védened – emlékszem vissza egy régi beszélgetésünkre, de nem kapok választ, így alaposan szemügyre veszem. Látom, kicsit bosszantja, hogy ennyire kiadta magát, így nem erőltetem tovább ezt a témát. 
- És az nagyon zavar… hogy én is… griffendéles vagyok, mint Harry? A Griffendél és a Mardekár ősi ellenségek. 
- Egy griffendéles hajlamos… fejjel menni a falnak… mikor egy kis ravaszsággal sokkal többre menne – mondja, miközben egy láthatatlan pontot bámul a szemközti falon. Némi mögöttes tartalmat érzek ebben a mondatban, így halványan elmosolyodom. Szóval nála nem célravezető fejjel menni a falnak. 
- Ez nem válasz a kérdésemre – veszem kölcsön a szavait, amivel nem sokkal korábban ő is hárított. 
- Az, hogy a süveg beoszt valakit egyik vagy másik házba – tűnődik el -, nem jelenti azt, hogy nincs benne szemernyi sem a többi házra jellemző tulajdonságokból. Maga, Ms. Granger… tud kellőképpen ravasz és agyafúrt lenni, ha arra van szüksége. 
- Ez bók egy mardekárostól – mondom, miközben fürkészem a szemét. – De még mindig nem válaszolt a kérdésemre, professzor úr. 
- Biztos benne, hogy akarja tudni a választ, Ms. Granger? – néz rám végre, de nem is lennék igazi griffendéles, hanem bólintanék rá a kérdésre. Viszont ebben a pillanatban belép Madam Pomfrey és én elhúzom a számat, mert tudom, hogy erre a válaszra már keresztet vethetek. 

- Granger kisasszony – szólít meg az öreglány szigorúan. – A professzor úrnak pihenésre van szüksége! Gondolom, Mr. Potter már alaposan felzaklatta. Hagyják végre aludni!
- Igen, Madam Pomfrey – állok fel fintorogva, de még ezzel sem éri be. 
- És ma éjszaka nem akarom itt látni! Ha a kastélyban akar maradni, kérjen az igazgatónőtől egy szobát! Ez itt a gyengélkedő, és nem átjáróház. 
- Igen, Madam Pomfrey – húzom el a számat, de tudom, nem tehetek semmit. Itt ő a főnök, és nem csak engem penderít ki innen, hanem akár McGalagonyt is, ha úgy ítéli meg, hogy nincs itt semmi keresnivalója, vagy hátráltatja a betegek gyógyulását. Azért még próbálkozom. – Később visszajöhetek?
- Most egyen és aludjon – utasít szigorúan. – Aztán majd délután meglátom, hogy néz ki, és eldöntöm, hogy bejöhet-e.
Perselusszal még összenézünk, de aztán kénytelen-kelletlen kisétálok a gyengélkedőről. Sok humorom nincs az igazgatónőhöz, így gondolok egy merészet és a pince fele indulok. Még mindig nem adtam vissza Perselus nyakláncát, így reménykedek abban, hogy be tudok jutni a lakosztályába, hogy ott egy kicsit pihenjek. 

Mikor megtorpanok az ajtaja előtt, egy pillanatra eszembe jut, hogy milyen iszonyúan dühös lehetett, mikor felfedezte a kutakodásunk nyomait a nappalijában. És főleg akkor, mikor észrevette, hogy Lily képe eltűnt a polcáról. Bár, az is lehet, próbálom megnyugtatni magam, hogy miután kinevezték igazgatónak, nem igazán járt a régi lakosztályában, hanem elfoglalta Dumbledore régi helyét. 
Végül rászánom magam, és gyorsan belépek az ajtón. Próbálom megúszni a jeges hideget, de úgy tűnik a védelem azóta sem változott, így elborít arra a néhány másodpercre, míg belépek. Ahogy azonban visszaállt a rend, gyorsan körülnézek. Az meg tudom állapítani, hogy Perselus rendet csinált a nappaliban, de hogy a kép hiányát észrevette-e, nem tudom. Végül csak fellobbantom a tüzet a kandallóban, hogy a borzongás eltűnjön belőlem, aztán letelepszem a kanapéra. Szinte azonnal rám zuhan a fáradtság, így eldőlök a kanapén, és néhány percen belül el is alszom. 

Vacsoraidő előtt egy kicsivel ébredek, és úgy döntök, gyorsan eszem valamit. A Nagyteremben csak a tanárok vannak, és Harry. Néhányan csodálkozva néznek rám, mikor meglátnak, de én csak letelepszem Harry mellé. 
- Nagyon kiakasztottam? – kérdezi halkan, hogy a többiek ne hallják. 
- Nem, egyáltalán nem – rázom meg a fejem. – Hidd el, ő is sokkal nyugodtabb most, hogy vége van. 
- Ha te mondod – mondja fintorogva egy sort, én pedig mosolyogva hozzálátok a vacsorámhoz. 
Mikor végzek, elköszönök Harrytől, és benézek a gyengélkedőre. Perselus alszik, és nem is akarom felébreszteni, így néhány perc után eljövök tőle, és visszatérek a lakosztályába pihenni. 

Másnap korán reggel felébredek, és hosszú idő óta először kipihentnek érzem magam. Mosolyogva körülnézek Perselus nappalijában, de végül belátom, igaza van Madam Pomfreynak, ha valóban itt akarok maradni, ideje valami saját szállás után nézni. Előtte azonban be akarok még nézni a gyengélkedőre. 

Mikor belépek az ajtón Perselus még alszik, így halkan odaosonok az ágyához, és leülök a szélére. Erre már felébred, de nem szól, csak fürkészi a szememet. Halványan elmosolyodom. Tudom, ez alkalommal is megérezte, hogy betörtem a birodalmába.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy néhány dolgot visszaadjak neked – mondom, és lecsatolom a nyakamból a láncot. – Köszönöm, hogy vigyáztál rám! 
Elveszi a láncot, amit felé nyújtok, egy darabig töprengve nézi, aztán várakozón néz rám. Csak sóhajtok, és kiveszem a táskámból a könyvét. Erre ő is vesz egy nagy levegőt, de azért átveszi ezt is. Nem nyitja ki, pedig tudom, roppantul kíváncsi rá, hogy elolvastam-e a levelet, ami benne van. 
- Ennek a könyvnek köszönhetem, hogy elkészítettem azt a bájitalt – mondom, mert már túl hosszúra nyúlik a csend. – Nagyon… inspiráló. És… van még valami… - mondom bátortalanul, és előhúzom a zsebemből azt a fényképet, amit a polcáról loptam el. 
Erre már megvillan a szeme, tudom, hogy ezt a múltjába, a magánéletébe való betörésnek értékeli. 
- Nem akartam, hogy Harry találja meg – kezdek gyorsan mentegetőzni. – Én csak… 
Éget a pillantása, így nem folytatom, inkább lehajtom a fejem. 

Jó néhány percig hallgatunk. Lassan már kezd bűntudatom lenni, amiért elvettem azt a fényképet a polcáról. Pedig tényleg nem ellopni akartam, csak megelőzni még néhány lehetséges konfliktust, vádaskodást, gyanúsítgatást. És közben óhatatlanul újra elönt a féltékenység, amit akkor éreztem, mikor megtaláltam a képet. És így, hogy már láttam az emlékeit, és tudom, mit jelentett neki Lily, csak még inkább elszomorodom. Attól, ami velük történt, és attól, hogy tudatosodik bennem, hogy az a nő még mindig ilyen fontos a számára.
Végül mégis ő töri meg a csendet. 
- A múlt… ezer pókhálószállal kapaszkodik belénk – mondja tűnődve. – De ezt már nem teszem vissza a helyére. 
- De… - kapom fel a fejem a szavaira -, nem… nem kell eltenned… én… tudom, hogy húsz évig ott volt veled… 
Felnéz rám, és én azonnal elhallgatok. Hagyom, hogy az az ébenfekete szempár rabul ejtse az enyémet. 
- Ez már egy új világ – mondja végül, és megtöri a szemkontaktust. – És ha már a részese lehetek… nekem is… új életet kell kezdenem. Megőrzöm ezt a képet… de nem kell szem előtt lennie.
- De az emlékeid…
- Az emlékeim nem ebben a képben vannak – pillant rám, aztán lefordítja Lily képét a takaróra. – Az emlékeim végigkísérik az életemet – néz rám újra, mintha azt fürkészné, mit gondolok erről. Ebben a pillanatban olyan emberi, olyan sebezhető, mint amilyen azon az éjszakán volt, mikor a bájitalt főztük. Tudom, hogy ritka pillanat, hogy felfedjen valamit önmagából, a gondolataiból, éppen ezért egy kis időre el is vonja a figyelmem arról a témáról, amiről épp beszélgetünk. Bárcsak képes lenne rá, hogy gyakrabban megnyíljon így, ahogy most. Tudom, hogy ehhez nagyon sok idő kell, de szentül megfogadom, hogy nem fogom feladni. Végül a gondolataim visszatérnek a ki nem mondott kérdéshez. 
- Az emlékeid hozzád tartoznak. Csak a rossz emlékeket szeretném elfeledtetni veled.
- Azok is velem maradnak – süti le végül a szemét. 
- Tudom – bólintok rá, és óvatosan megérintem a kezét. Újra megdermed, úgy, ahogy akkor régen is, és félrenéz. Értem a reakciót, a témával együtt túl sok volt neki. Csak megszorítom a kezét. – Hagyjalak most pihenni? – kérdezem halkan, de mikor nem reagál semmit, lassan felállok az ágyról. – Később még visszajövök – mondom, és kisétálok a gyengélkedőről.