Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

26 / 2

Egy hét telhetett el az ominózus éjszakai beszélgetésünk óta, mikor egyik este nekem nem jön álom a szememre. Egy darabig próbálkozom, hallgatom Perselus békés szívverését, és keresem azt a lelki békét, amit a karjaiban mindig meg szoktam találni, de ezúttal nem lelem. Egy óra felesleges kínlódás után inkább óvatosan felkelek, és az ablakhoz sétálok, mielőtt még őt is felébresztem a mocorgásommal. 
A gondolataim szinte azonnal megint Lily körül járnak, és elönt az a napok óta jól ismert szomorúság. 
Felidézem a jeleneteket, amiket Perselus emlékeiben láttam, és nem tudom száműzni a gondolatot, hogy velem sosem beszélt olyan kedvesen és gyengéden, mint akkor, ott, azzal a nővel. A lelkem mélyén egy vékonyka hang azonnal Perselus védelmére kel. Arról győzköd, hogy Perselus azóta megélt húsz gyötrelmekkel teli kőkemény évet, nem lehet ugyanaz az ember, aki korábban volt. Képtelenség. A történtek nyomot hagytak benne, és ahogy azt ő maga is bevallotta, a húszévnyi folyamatos okklumencia is sok mindent kiölt belőle. De mégis, mindezek ellenére is átkozottul féltékeny vagyok arra a nőre, akire gyerekként olyan ártatlan rajongással tekintett. Még akkor is, ha tudom, hogy Lily már tizenhét éve halott. Amikor Lilyre gondolok, csak egy szánalmas kis pótléknak érzem magam, és még abban sem vagyok biztos, hogy képes vagyok pótolni őt Perselus életében. 
Egy óra alatt alaposan elásom magam ezekben a sötét gondolatokban, pedig a homlokomat a hideg üveghez döntve próbálok megmaradni a jelenben, de nem igazán akar sikerülni. Végül arra riadok, hogy Perselus óvatosan megérinti a vállam. Eléggé el lehettem merülve, mert nem hallottam meg, hogy mikor kelt fel. Lehet, hogy már percek óta figyelt, és én még csak észre sem vettem. 

- Hermione, mi a baj? – kérdezi halkan. 
- Semmi – rázom meg a fejem. – Semmi baj. Aludj csak!
- Dehogy – tiltakozik. – Mondd el, mi a baj!
- Semmi, csak… csak rosszat álmodtam.
- Ez most nem igaz – szorítja meg a vállam, és próbál szelíden maga fele fordítani, de nem engedem. Továbbra is üveges szemekkel bámulok ki az ablakon, nincs is kedvem reagálni a szavaira. 
- Hermione… - próbálkozik tovább. – Bízz bennem! 
- Én csak… gondolkoztam azokon a dolgokon, amikről beszélgettünk. A múlt este…
- Dumbledore-ról?
- Róla is, de… 
- De? – faggat továbbra is türelmesen, mikor elharapom a mondatot. – Rólam? Minden rosszat tudsz rólam, Hermione, semmi olyat nem fedtem fel, amiről eddig nem tudtál. Tudod, hogy a múltam…
- Tudom – rázom meg a fejem. – És nem rólad… nem emiatt…
- Hát miért?
- Lily miatt – ismerem be lehajtott fejjel, és ahogy érzem a kezét megremegni a karomon, kicsit elhúzódok tőle. Egy kicsit elkeserítő, hogy már az ilyen hatással van rá, hogy kimondom a nevét. 
- Miért gondolkodtál rajta? – kérdezi végül.
- Mert… mert tudom, hogy még mindig szereted őt – suttogom, és egy könnycsepp megszökik a szememből. Szerencsére még mindig háttal állok neki, így nem láthatja. – Érzem, mennyire fáj neked, ha csak eszedbe jut. 
- Azt kéred tőlem, hogy harminc évet dobjak ki az életemből…
- Nem! – fordulok felé. – Nem kérem ezt! Csak… olyan rossz… én… nem akarok folyamatosan versengeni a múlttal… egy olyan emlékkel, ami amúgy is szép, és az idő csak még inkább megszépítette. Én… tudom, hogy a nyomába sem érek… 
- Hermione… - szakít félbe elhaló hangon. – Nem kell versenyezned Lilyvel. Ő már közel húsz éve meghalt. 
- De számodra nem! Ott él benned… ami nem… nem baj, tudom… mennyire szeretted… csak… a jelenben kellene élned… és a patrónusod is… még mindig ő…
- Nem idéztem patrónust azóta, hogy utánatok mentem az erdőbe – rázza meg a fejét sóhajtva. 
- Nem hinném, hogy változott volna. De… vele olyan más voltál…
- Nem kellett volna látnod az emlékeimet. 
- De. De igen. Jobb, hogy tudom. Ez annyira… annyira szörnyű… ha nem így alakul ez az egész… akkor lehet, hogy ti ketten… hogy boldogok lehettetek volna…
- A múlton nem tudunk változtatni – rázza meg a fejét, és óvatosan megfogja a kezem. – De a jelent úgy formáljuk, ahogy szeretnénk. 
- Igen, persze – bólintok rá nem túl nagy meggyőződéssel, majd otthagyom, az ágyhoz sétálok, és leroskadok a szélére. 

Egy percig némán vizslat az ablakból, majd utánam jön, leül elém a földre, és megfogja a kezem. 
- Hermione… figyelj rám! Lily nagyon… fontos volt nekem. Ezt soha nem titkoltam előtted. De… csak a barátom volt. Soha nem történt köztünk semmi. És ő mást választott… így akkor sem lehetett volna, ha… nem így alakul ez az egész. Nem kell féltékenynek lenned rá. És most már… itt vagy nekem te. Már nincs szükségem arra, hogy a múltban éljek. 
- Mondd ki, kérlek! – nézek rá könyörögve. Gyanítani kezdem, hogy ennek az egész bizonytalanságnak, ami bennem tombol, csupán annyi az oka, hogy sosem mondta ki, mit érez irántam. Szükségem van rá… hallanom kell. Ha csak egyszer is az életben. – Kérlek!
Egy pillanatra rengeteg mindent látok izzani a szemében, de végül csak lehajtja a fejét. 
- Nem számít – engedem el a kezét elkeseredetten. – Feküdjünk inkább le. Késő van - mondom, és bebújok az ágyba, és magamra húzom a takarót, és tüntetőn behunyom a szemem. A néma csendből tudom, hogy még mindig nem moccant, de egy perccel később ő is feláll, és lefekszik. 

Képtelen vagyok elaludni, érzések tucatjai tombolnak bennem. Miért olyan nehéz kimondania? Még ha azt nem is akarja kimondani, hogy szeret… mondja azt, hogy jól érzi magát velem, vagy, hogy szüksége van rám, vagy tudom is én… bármit, csak mondjon valamit! Egy másik hang azt súgja a lelkem mélyén, hogy ő egy érintéssel, egy öleléssel többet mond, mint amit ez a szó képes kifejezni, de mégis…

Hajnalig mozdulatlanul gyötrődök ezen, miközben csalhatatlanul érzem, hogy mögöttem Perselus sem alszik egy másodpercet sem. A hajnal első sugarai épphogy csak megjelennek az ég alján, mikor érzem, hogy felkel, és halkan kimegy a szobából. Ekkor az addig féken tartott könnyeim úgy törnek elő, mint valami özönvíz. Gondolatok nélkül sírok egy órát, és végül álomba sírom magam. 

Nem tudom, mennyi idővel később halk kopogásra ébredek. Nem szólalok meg, most nincs kedvem senkihez, még Alston mindig kedves szavaihoz sem érzek erőt. Még egy kopogás után azonban az öreg óvatosan benyit, és odasétál hozzám. 
- Hoztam önnek egy teát – ül le az ágyam szélére. 
- Nem kérek – rázom meg a fejem. 
- Pedig ezt szeretné – teszi le mellém az éjjeliszekrényre. – Új fejlesztés. Van benne egy kis jázmin… már az illatától jobb kedvre fog derülni. Kicsit keserű, de keserűség ellen a keserű íz a legjobb gyógyszer.
- Ezt most nem hinném – sóhajtok. 
- Azért majd kóstolja meg! – bíztat egy halvány mosollyal, aztán feláll, hogy magamra hagyjon. 
- Hol van Perselus? – szólok utána. 
- Elment – fordul vissza felém. 
- Hova? 
- Nem tudom. 
- Nagyon… nagyon dühös volt? 
- Szikrányi dühöt sem láttam a szemében – ül vissza végül mellém az öreg. – Szomorú volt. Nagyon-nagyon rég nem láttam ilyennek. Nagyon összekaptak?
- Megbántottam… azt hiszem… de… 
- De önnek sem könnyű… tudom – simogatja meg a kezem. - Perselus… mint ahogy sokszor mondtam már önnek… sokszor nem úgy reagál, ahogy várná. 
- Ezt sejthettem volna előre – csóválom meg a fejem. – Sót szórtam egy régi sebbe… és most szenved. Mikor jön vissza?
- Nem tudom, kisasszony. Mindenesetre… próbáljon meg pihenni – simogatja meg a karom, majd feláll, és kisétál a szobából. 

Késő délelőtt felülök az ágyban, elkortyolom a teámat, és bár valóban kissé keserű, mégis finom, most nem képes jobb kedvre deríteni. Minden korábbi gondolatomat félredobva aggódni kezdek Perselus miatt. Vajon hol lehet most? Hova menekült, hogy így nekiestem a hülyeségeimmel? Nem hinném, hogy Alstonon kívül máshol is van menedéke.