Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

38 / 3

- Azt ne mondd, hogy olyan jó vele! Hogy boldog vagy azzal a szörnyeteggel!
- Megértem, hogy így érzel - sóhajtok. - De tudnod kell, hogy még sosem voltam olyan boldog, mint az elmúlt egy évben. 
- Akkor neked fogalmad sincs, hogy mi a boldogság!
- De hidd el, tudom. Boldogság az, amikor rosszat álmodtam, és ő átölel, és a fülembe súgja, hogy már biztonságban vagyok. Boldogság az, hogy visszakaptam tőle a szüleimet, még annak ellenére is, hogy ő ezzel rengeteget kockáztatott. Boldogság az, mikor tudod, hogy a másik mindent feláldozott érted, és bármikor újra megtenné. Boldogság az, amikor egy szemvillanásból is értjük egymást, amikor a másiknak ki sem kell mondania, és tudjuk, mit gondol. 
- Ezt tőle nem kaphatod meg - rázza a fejét. 
- Miért? Mert az a Piton professzor, akit te ismersz nem ilyen volt? És ki mondta neked, hogy az az igazi? Semmit sem tudsz róla, csak elítéled őt, és engem is. Ron… tudom, hogy fájdalmat okoztam neked… és tudom, hogy a csalódás és a fájdalom beszél belőled… Nem tudom, hogy segíthetnék. 
- Nincs szükségem a segítségedre!
- Hát jó - adom meg magam végül. - Megértem. De tudod, megértem Alstont is, hogy meg akarta próbálni ezt a viszályt feloldani. Ez alkalommal úgy tűnik, nem járt sikerrel. Pedig csak jót akart. Neked is. 
- Tudom. De ne kérje tőlem, hogy megértsem, miért döntöttél Piton mellett! Sosem fogom megérteni. Tönkreteszed az életed. 
- Nem, Ron. Te vagy az, aki tönkreteszed az életed ezzel a makacs gyűlölettel. Tudom, hogy nehéz, de meg kellene próbálnod túllépni rajta. Már lassan két éve, hogy tudod… 
- Te mondtad, Hermione… az ember a szívének nem tudja megparancsolni, hogy kit szeressen. Azt se, hogy kit ne. 
- Ron, biztos vagy benne, hogy még mindig szeretsz? Biztos vagy benne, hogy amit érzel, az szerelem?
- Szeretlek! - néz rám, de most is inkább dühöt látok a szemében és makacsságot, mintsem igazi érzést. - Mégis mit kellene tennem?

- Először is befejezhetné az önsajnálatot, Mr. Weasley - szólal meg az ajtóban Perselus, és mindketten felkapjuk a fejünket. Fogalmam sincs, mióta áll ott. Összevillan a szemünk, és várom a folytatást. 
- Megtanulhatná férfi módjára, emelt fővel viselni a vereséget - teszi még hozzá Perselus, ahogy a pillantása visszatér Ronra. 
- Maga ezt tenné a helyemben? - veti oda neki meggondolatlanul Ron, és én már előre tudom a választ. 
- Pontosan ezt tettem, Mr. Weasley - mondja neki hidegen Perselus. - Azt hiszi, maga az első férfi a világtörténelemben, akit visszautasítottak? Jobb, ha tudja, hogy nem. Én is átéltem azt, amit maga, és még millióan mások is. És mint a mellékelt ábra mutatja, túl lehet élni. Nem könnyű, valóban. Ha van magában egy cseppnyi méltóság, akkor megpróbálja. De amit maga eddig produkált, az gyerekes hisztéria, semmi más. Szedje össze magát! Fogadja meg Ms. Granger tanácsát, és ne tegye tönkre a saját életét azzal, hogy ragaszkodik a fájdalmához és a gyűlöletéhez. Nem nekünk árt vele. Még nekem sem. Csak saját magának.
- Maga könnyen beszél! - fortyog tovább Ron, de már nem tud felnézni Perselusra, akiből egy pillanatra azt a tekintélyt érzem áradni, amit régen a Roxfortban is. De Ron végül folytatja. - Maga átkozottul könnyen beszél! Maga megkapta Hermionét, de én… én csak reménytelenül szeretem őt…
- Ha tényleg szeretné, akkor azt szeretné, ami neki a legjobb. Akkor azt szeretné, hogy boldog legyen. Akkor elfogadná a döntését, és nem akarná mindenáron rákényszeríteni a sajátját. Ezen gondolkodjon el, Mr. Weasley, és utána folytassa a vagdalkozást - tanácsolja Perselus, majd minden további nélkül elsétál. 

Mosolyogva nézek utána, és az jár a fejemben, hogy ha ez nem hozza meg az áttörést, akkor tényleg semmi. Szemügyre veszem Ront, és látom, hogy valóban elgondolkodott. Lehet, hogy egyelőre nem Perselus szavainak jelentésén, csupán azon a határozottságon, amivel kiállt mellettem, de gondolkodik, és ez a lényeg. 

- Ron, engedj el, kérlek! - próbálok én is hatni rá. - Én boldog vagyok Perselusszal… igazán. És hidd el, te is megtalálod majd a lányt, akivel boldog lehetsz! De csak akkor, ha adsz egy esélyt magadnak!
- De olyan átkozottul nehéz – csóválja meg a fejét. 
- Tudom – sóhajtok. – És tudom, hogy ragaszkodnál ehhez az érzéshez, de hidd el, Perselusnak igaza van. Saját magadat teszed tönkre vele! Meg kell próbálnod tovább lépni… nyitni az új lehetőségek fele. És akkor hamarosan jön valaki, aki majd segít, hogy elfelejts. 
- De miért pont vele? – néz rám továbbra is értetlenül. 
- Mert egyszer véletlenül megláttam egy olyan oldalát, amit korábban soha – emlékezem vissza egy pillanatra arra a bizonyos főhadiszálláson töltött éjszakára, de aztán megrázom a fejem, és visszatérek a jelenbe. – De igazából… nem értelek, Ron… Miért ilyen fájó, hogy pont ő? Ha bárki más lenne, könnyebb lenne elviselni? 
- Nem tudom – rázza meg a fejét. – Csak… annyira képtelen az egész. De te is véded őt… apa azt mondta, hogy ő is anyatigrisként véd téged.
- A nemeket tekintve van itt egy kis képzavar – nevetem el magam. – De amúgy valóban. És ez első perctől így van. Mindig is védtük egymást.
- Látom.