Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

24 / 3

Szótlanul sétálunk végig a folyosókon, aztán ki a decemberi parkba. Kicsit hideg van, és mi nem vagyunk túlöltözve. 
- Ugye tudod… - szólalok meg félve -, ugye tudod, hogy már az előtt ki akart rúgni minket, mielőtt ránk törte az ajtót?
- Tudom. Szeptember óta keresi a lehetőséget – mondja Perselus színtelen hangon, de mikor meg akarok torpanni, nem enged, tovább húz maga után. 
- Perselus… - próbálok szót érteni vele, de csak vet rám egy pillantást, aztán feloldja a birtok kapuján lévő varázslatot, és kiterel rajta. Mikor újra levédte a vadkanos kaput, felém nyújtja a kezét. 
- Hova megyünk? – fogom meg azonnal. 
- Bízz bennem! – kéri, és már hoppanálunk is, hogy néhány másodperccel később Mr. Coward háza előtt bukkanjunk fel. Megkönnyebbülés fut át rajtam, hisz jobb helyet el sem tudnék képzelni, ahova menekülhetnénk. Némán fellépkedünk a három lépcsőfokon, aztán bekopogtatunk az ajtón. 
Egy perccel később világosság gyúlik az előszobában, aztán kinyílik az ajtó. Coward először meglepődik, de aztán elmosolyodik. 
- Nahát, Perselus, micsoda kellemes meglepetés! Kisasszony – mosolyog rám. – Mit tehetek értetek?
- Mester, meghúzhatnánk magunkat nálad néhány napig? – süti le a szemét Perselus. Ezerszer láttam már ezt a reakciót tőle, de még mindig nem tudtam megszokni. Perselus Piton, aki mindig, mindenkivel szemben olyan határozott, karakán, szókimondó és erélyes, ha a mesterével kerül szembe, igazi kezes báránnyá válik. Talán ő az egyetlen ember, akit igazán tisztel, akinek ad a szavára. Coward néhány pillanatig fürkész bennünket, aztán bólint. 
- Ameddig csak szükséges, barátom – mondja, és szélesebbre nyitja az ajtót, hogy beengedjen minket. 
Mr. Coward felterel minket az emeletre, ott pedig egy üres vendégszobába. 
- Pihenjetek le! Holnap majd mindent megbeszélünk – mondja, és magunkra hagy bennünket. Nem kérdez semmit, ahogy régen Perselustól sem kérdezett. Megértem, hogy ez akkor is zavarbaejtő érzés volt neki, hisz nekem most ugyanúgy az. 

Nem merek Perselusra nézni, inkább az ablakhoz sétálok, és szemügyre veszem a holdfényben fürdő, havas kertet. Ahogy lassan felfogom, hogy kicsúszott a lábunk alól a viszonylag biztosnak mondható talaj, a lelkembe kúszik a félelem. És ezzel együtt vágyni kezdek egy megnyugtató ölelésre, de tudom, Perselus még csak meg sem rezdült, mióta az öreg magunkra hagyott minket. Hirtelen pördülök hátra. 
- Mondj már valamit! – szólok rá. Próbálok mérges lenni, de a könnyeimmel küszködöm, és ezt ő is tudja. Közelebb sétál hozzám, és ő is szemügyre veszi a kertet. 
- Sosem kedveltem túlságosan Hagrid barátotokat… de van egy kedvenc mondása, amivel mélységesen egyetértek. Aminek jönnie kell, jönni fog, és ha itt lesz az ideje, szembenézünk vele. 
- Nagyon dühös vagy? – nézek rá óvatosan. 
- Te már ismersz egy kicsit – fordul felém. – Ilyen vagyok, amikor dühös vagyok?
- Nem, csak… fogalmam sincs, mit gondolsz, és ez megijeszt. 
- Sok minden meg fog változni. De mint mondtam, szembenézünk vele. De nem ma. Késő van, ideje lenne megfürödni és ágyba kerülni. 
- De nem hoztunk magunkkal semmit…
Ebben a pillanatban kopognak az ajtón, és belép Mr. Coward. 
- Mivel csomagok nélkül érkeztetek, úgy gondoltam, erre szükségetek lesz – tesz le az asztalra néhány törölközőt és hálóruhát. – Bár nektek biztosan egy kissé régimódi és öreges, de hát szükség törvényt bont. 
- Köszönjük, Mr. Coward! – próbálok rámosolyogni. 
- Alston, készítenél Hermionénak egy teát? – kérdezi Perselus. 
- Igazán nem kell fáradnia… - próbálom lebeszélni róla, de Coward rám mosolyog. 
- Nem fáradtság. Mire kész lesz a fürdéssel, már itt is lesz.
- Köszönöm – sóhajtok végül, és magamhoz veszek egy törölközőt, és megkeresem a fürdőszobát. 

Sietek a fürdéssel, de a teám már az asztalon vár. Perselus az ablaknál áll, tudom, a gondolataiba van mélyedve, így csak odasétálok hozzá, és megsimogatom a karját. 
- Fürödj meg te is, az majd segít – mondom neki, mire csak sóhajt és elsétál. Kézbe veszem a bögrémet, és elfoglalom a helyét az ablaknál, próbálom felfogni, mi történt. Alig fél órája még a Roxfortban voltam, és egy búcsúcsók után vissza akartam menni a lakosztályunkba, hogy gyorsan ágyba bújjak. Ehhez képest röpke néhány perc alatt sikerült kirúgatnom magam, és a tetejébe még Perselust is. Nem is értem, miért nem dühös, hogy tud ilyen nyugodt maradni. Tőle minimum azt várnám, hogy ezért leátkozza a fejemet. 
Egészen sikerül belelovalni magam a kétségbeesésbe röpke negyed óra alatt, amíg Perselus visszaér. Mikor bejön a szobába, már megint a könnyek folynak az arcomon. 
- Hermione…
- Ez is az én hibám – szakítom félbe szipogva. - A Roxfort volt az otthonod… a tanítás az életed… és most elveszítetted miattam! Megint nem tudtam befogni a számat.
- Te magad mondtad, hogy McGalagony már az előtt ki akart rúgni bennünket. 
- Az is az én hibám volt… Ha a múltkor nem hívom fel magunkra a figyelmét… Annyiszor figyelmeztettél, hogy legyek óvatosabb! Én próbáltam, de… Ne haragudj! És… és… tudom, hogy… most csalódást okoztam neked is… Én annyira sajnálom!
- Miért okoztál volna csalódást? Eddig is tudtam, hogy forrófejű griffendéles vagy, aki soha nem gondolja meg a tettei következményét. Nem ez az első eset, és tisztában vagyok vele, hogy nem is az utolsó. 
- Nem ezért… csak… ha nem vizsgázhatok… akkor sosem lesz belőlem bájitalmester… RAVASZ nélkül még csak meg sem próbálhatom – fakadok sírva újra. – Pedig… pedig azt mondtad… hogy büszke lennél rám. Én úgy szerettem volna, ha büszke lehetsz rám!
- Emlékezz, mit mondott Alston! Egy papír nem bizonyítja egy bájitalmester tudását. 
- De az akkor is egy elismerés. Nekem is, és… neked is. De ezt is elszúrtam!
- Értékelném, ha befejezné a hisztit, kisasszony! – szól rám szigorúan. – Valóban sok minden megváltozik, de ha képes lenne az első pánikon felülemelkedni, láthatná azt is, hogy ezek a változások nem feltétlenül rosszak. 
- Mire gondolsz? – nézek fel rá bizonytalanul. 
- Lehet, hogy elveszítettük az otthonunkat, a munkánkat, vagy akár a lehetőséget, hogy bájitalmester legyél, de ezek valóban olyan nagy veszteségek?
- Igen! – vágom rá határozottan. 
- A kastély valóban az otthonunk volt? Vagy csupán a börtönünk, ahova önként és dalolva vonultunk be, a magam részéről nem is először? Lehet, hogy csupán egy bilincs volt, ami a múlthoz láncolt bennünket. Ami a munkámat illeti… igen, szerettem tanítani… de az összes többi körülményt kőkemény okklumenciával viseltem el, és ezt te is tudod. Ha nem így teszek, McGalagonyt kétnaponta átkozom miszlikre. Ez nem mehetett így a végtelenségig. Ami pedig a bájitalmesteri vizsgádat illeti… egy darab pergamen nélkül is elérheted, sőt, túlszárnyalhatod azt a szintet, amit ott megkövetelnek. A tudásodat nem az igazolja, hogy a neved mögé biggyeszted, hogy bájitalmester. A tudásodat a munkád igazolja. Előttem, Alston előtt, a vevőid előtt. Semmi más nem számít. 
- Te… te tényleg így látod?
- Igen. És most gyere, és próbáljunk meg aludni. Nehéz nap van mögöttünk. 

Az ágy felé sandítok, aztán hirtelen zavarba jövök. 
- Nem is aludtunk még együtt…
- Sok dolog van még, amit nem csináltunk – pillant rám Perselus, mire még inkább zavarba jövök. Ő is érzi ezt, így halványan elmosolyodik, de aztán sóhajt. – Hosszú volt ez a nap, és még bennünk tombol a feszültség. Próbáljunk pihenni. 
- Rendben – adom meg magam, és bebújunk az ágyba. Perselus felkönyököl mellettem, és a beszűrődő halvány holdfényben fürkészi az arcom. 
- Fogsz tudni aludni?
- Nem, nem hiszem – rázom meg a fejem, és tudom, hogy ennek csak az egyik oka az ő őrjítő közelsége. Egy darabig még tűnődik, aztán finoman a hasamra simítja a kezét. 
- Hunyd le a szemed!
- Nem! Csak McGalagonyt látom magam előtt. 
- Csináld! – szól rám szelíd szigorúsággal, mire egy sóhajjal engedelmeskedem. – Érzed az érintésem?
- Igen – mosolyodom el halványan. 
- Érzed a kezemből áradó meleget?
- Igen. 
- Figyelj erre! Ne engedd, hogy más gondolat utat törjön az elmédbe!
- Ez okklumencia? – nézek fel rá. 
- Nem, ez csak egy apró összpontosító gyakorlat. Sosem fogok neked okklumenciát tanítani. 
- De hát… te is…
- Húsz éven keresztül volt hű társam az okklumencia, de legalább annyit veszítettem általa, mint amit nyertem. És most koncentrálj az érintésemre – mondta, miközben a hüvelykujjával megcirógatja a hasam. – Próbálj meg aludni. 
Végül engedelmesen lehunyom a szemem, aztán érzem, hogy ő is elfekszik mellettem, de a keze ott marad a hasamon, egy darabig finoman cirógat. Próbálok csak erre az érzésre koncentrálni, kizárni minden mást, ami történt, így lassan elcsitulnak a gondolataim, és elalszom.