Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

35 / 2

-Miért nem veszel neki könyvet? - kérdezi Harry, mikor már kiléptünk a boltból. – Végül is majdnem ugyanúgy szeret olvasni, mint te. 
- Igen, és akkor mindenki mindenkinek könyvet ad. Roppant eredeti lenne. 
- Miért, te azt fogsz kapni? 
- Alstontól tuti - nevetem el magam. - De van esély rá, hogy Perselustól is. Tudod, hogy én mindig mindenkitől könyvet kapok. Elvégre minél több dolgot meg kellene tanulnom nyárig. 
- Legalább a karácsony ne a bájitalmesteri vizsgádról szóljon, könyörgöm! - forgatja meg a szemét Harry, de csak leintem. Ugyan mi másról szólhatna? Lehet, hogy nem napi huszonnégy órában a vizsgára gondolok, de a munka az üzletben vagy a laborban ugyanúgy arra készít fel, nem beszélve az átbeszélgetett éjszakákról.
- Mit szólnál valami szép fényképkerethez? Tényleg, van már közös képetek? - sandít rám továbbra is kuncogva. 
- Persze, mert ő az a típus, aki egy fényképezőgép előtt engem ölelget – fintorgok a képtelen ötlet hallatán. 
- Akkor majd te ölelgeted. Hm?
- Harry, neki valami nagyon eredetit kell kitalálnom - vágok savanyú képet. 
- Ha ennyit válogatsz, a szíved fekete lovagja végül ajándék nélkül marad. Te is tudod, hogy igazából nem az a lényeg, hogy mit ajándékozol, hanem maga a gesztus. 
- Persze - sóhajtok. - De gondolom te sem szerettél volna valami olyasmit adni Ginnynek, amit csak azért nem hajít azonnal a kukába, hogy nehogy téged megbántson. 
- Nem hát, persze - látja be Harry. - Akkor vegyél neki egy új üstöt. Valami különlegeset. Az hasznos ajándék.
- Igen, de igazából a laborban megvan mindenünk, ami a jó minőségű munkához kell. És azokat a cuccokat amúgy is közösen használjuk.

- Hermione, ha mindenre mondasz valami kifogást, én esküszöm, itt hagylak - torpan meg mellettem bosszúsan. 
- Ne haragudj, Harry! - nézek rá bocsánatkérőn. - Csak valami…
- Valami nagyon eredeti, nagyon praktikus és főleg nagyon perselusos ajándékot szeretnél – néz rám megértőn.
- Igen.
- És szerinted van ilyen? Úgy értem… neki mindig meghatározott dolgokról szólt az élete. Egészen pontosan két ilyen dologról. Az egyikkel kapcsolatban talán tényleg megvan mindene, a másikat pedig jobb lenne elfeledtetni vele. Szóval vagy valami veled kapcsolatos dolgot találjunk ki, vagy valami teljesen újat, amihez eddig nem volt köze. Esetleg kombináljuk a kettőt. 
- Ez így jól hangzik, de ültesd át a gyakorlatba - sóhajtottam.
- Vegyél mégis egy medált, és bűvöld bele a fényképedet. 
- Ez túl nyálas neki. Szerintem a falnak menne tőle. 
- Akkor vegyél neki egy fekete talárt, abból sosem lehet elég. Bár talán jót tenne neki, ha kivetkőztetnéd abból a feketéből. 
- Nem tudom elképzelni másban - vontam össze a szemöldököm, ahogy próbáltam felidézni magamban egy képet, amin Perselus nem a jól megszokott fekete öltözékét viseli. 
- Reménytelenebb vagy, mint megnyerni a háborút - rázza meg a fejét Harry, és látom, kezd kifogyni mind az ötletekből, mind a türelméből.
- Akkor vidd el nyaralni. A kikapcsolódás jót tenne neki, főleg elmenekülni a télből valahova a nyárba. 
- Nem vagyok Krőzus, Harry. És amúgy is, hova?
- Ron szerint Egyiptom jó hely. És ott legalább jó idő van ilyenkor is. És ott kénytelen lenne levenni a feketét, mert belesül. És gondolj bele… mi legalább varázslók vagyunk, az utazásra nincs gondunk. A muglik vagyonokat fizetnek csak azért, hogy eljussanak valahova, mi meg csak rágondolunk, és már ott is vagyunk. 
- Az akkor is nagyon drága - sóhajtottam. - Még akkor is jobban járok anyagilag, ha az összes eddig általad felsorolt cuccot megveszem.
- Akkor tedd azt! És vegyél még neki egy fekete macskát. Jól megy a cuccához, és Csámpás is örülne a társaságnak.
- Áh, Csámpással se nagyon foglalkozik. Igaz, hogy visszahozta nekem, de azóta nem túl sok figyelmet szentel neki. Csámpás pedig megenné reggelire a konkurenciát.
- Tudod mit, Hermione? Perselus egy reménytelen eset - állapítja meg Harry. - Ezt eddig is tudtam róla, de most végleg meggyőztél. Két dolog érdekli, te és a bájitalok. De ez a kettő már megvan neki, és nincs szüksége semmi másra. Csomagold be magad, és állj be a fa alá.

Csak megcsóválom a fejem, és ott hagyom, de még sokáig hallom a nevetését. Pár perccel később ér utol, mikor a könyvesbolt kirakatát nézegetem.
- Körülnézhetnél a mugli világban is - ajánlja. Első körben elhajtanám a fenébe, mondván Perselus nem túlságosan díjazza az egész mugli világot, de aztán elgondolkodom, és nem is tűnik olyan elvetemültnek az ötlet. 
- Mire gondolsz? - kérdezem végül. 
- Nem is tudom... a muglik általában zoknit vagy nyakkendőt ajándékoznak a férfiaknak.
- Harry!
- Vagy egy szép órát… mondjuk aranyból. Örök darab.
- A varázsvilágban senki nem hord órát. 
- Hát, legalább ebben is egyedi lenne. Hermione, most komolyan… Perselusnak képtelenség normális ajándékot kitalálni. Kíváncsi leszek, végül mire jutsz, de még kíváncsibb lennék arra, hogy te mit kapsz tőle - vigyorog.
- Hatalmas segítség vagy, Harry - csóválom meg a fejem.
- Egy bagoly? Az esetleg még az árukiszállításnál is hasznos - áll elő egy újabb ötlettel.
- Áh, a megrendelőink saját bagollyal küldik a megrendelésüket, és azok végzik visszafele a kiszállítást is. És most komolyan… nem fogok munkaeszközt ajándékozni neki karácsonyra. Ennek valami másról kell szólnia!
- Kettőtökről.
- Pontosan.
- Akkor kérd meg a kezét – kuncog Harry. 
- Na persze – rázom meg a fejem ingerülten. 
- Mi az? Félsz, hogy nemet mondana? 
- Őszintén? – teszem csípőre a kezem. – Halvány gőzöm, mit mondana. Nekem tökéletesen megfelel a jelenlegi állapot. Aztán, majd ha ő úgy gondolja, megteszi a szükséges lépéseket. Bár nem hinném, hogy ez a közeljövőben lesz. 
- Azért majd hívj meg az esküvődre. Megnézném, milyen képet vág… - mondja Harry, mire csak megforgatom a szemem, és ott akarom hagyni, de ő elkapja a karom. – Jól van, bocs, komoly leszek. De most tényleg, olyan, ami kettőtökről szól… tényleg kimerülnek az ötleteim valami közös fotóban, vagy fényképalbumban… de hát ehhez képek kellenének, ami állításod szerint nincs. Amúgy meg… ha már valami láncot hord a nyakában, miért ne viselne el egy karláncot is? Gravíroztasd bele, hogy az első közös karácsonyunkra, vagy mit tudom én.
- Nem ez az első – sóhajtok. 
- Nem hinném, hogy tavaly volt energiátok ilyenekkel foglalkozni, mint karácsony. Tényleg, tavaly mit adtál neki? – kérdezi, mire a fülem tövéig elvörösödök. Harry elneveti magát. – Inkább ne meséld el! Ez amúgy is egyszeri és megismételhetetlen ajándék.
- Az tény.
- Bár… erről jut eszembe…
- Na mi? – nézek rá gyanakodva, mert a pimasz vigyora arra enged következtetni, hogy valami eszement dolog jutott eszébe. 
- Semmi, felejtsd el – próbál komolyságot erőltetni magára. – Különben is, ennek a tervnek előbb neki kellett volna látnod. És amúgy is, ahogy őt ismerem… semmit nem bíz a véletlenre.
- Harry, te komplett idióta vagy! – forgatom meg a szemem, ahogy rájövök, mire gondol. – Nem is értem, miért pazarolom rád az időmet. 
- Most miért? Ne mondd, hogy nem néznéd meg az arcát, mikor a karácsonyfa alatt közlöd vele, hogy gyereket vársz. 
- Tudod, Harry, nem hiszem, hogy olyan szélsőségesen reagálna, mint most te gondolod – tűnődöm el. – De sajnos igazad van, ő valóban semmit nem bíz a véletlenre. 
- Akkor ez a terv is ugrott. Nincs több ötletem. Marad a karkötő. Csak találd ki, mit íratsz bele. 
- De ez annyira…
- Sablonos? Hétköznapi? Hermione… még mindig jobb, mint ha ott állsz a fa alatt ajándék nélkül. És ahogy már az elején megegyeztünk, a szándék a fontos, és nem az, hogy mit ajándékozol. Különben is… neki te vagy a legnagyobb ajándék, hidd el! Menjünk vissza szépen az ékszerészhez, és válassz egy karkötőt. 
- Ki fog vágni vele együtt. 
- Dehogy fog – bíztat Harry. – Nézd, nem állítom, hogy viselni fogja, de… ahányszor csak a kezébe kerül, mindig te fogsz eszébe jutni, és csak ez számít. 
- Jól van, legyen – adom meg magam egy nagy sóhajjal. – De az írást majd én elintézem.
- Megbűvölöd, hogy csak ő láthassa, igaz? 
- Igen, ezt terveztem – bólintok rá, mire lassan visszasétálunk az ékszerészhez.