Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

7. Fejezet

Másnap már én is használhatóbb vagyok, és ahogy ebéd közben a tanári asztal felé pillantok, látom, hogy Piton is pihent valamennyit. De mivel aznap nincs órám vele, így közelebbről nem tudom felmérni a hangulatát, túl sokáig pedig nem merem bámulni, mert bárkinek feltűnhet. És mivel másnapra még házit sem adott fel, a többieket sem tudom rávenni este, hogy a bájitaltannal foglalkozzanak. 

A szünet előtti utolsó órán Ronnak sikerül kegyetlenül elrontania a bájitalát. Az egész asztalát belepi valami sárga füst, de szerencsére nem terjed tovább, mert Ron arckifejezéséből ítélve eléggé büdös lehet. A srác szenved, hogy csináljon valamit, de Piton nem lép közbe, egy alig látható kárörvendő arckifejezéssel élvezi Ron kínlódását. 
Egy fél percig cikázik a pillantásom Piton és Ron között, szívem szerint odamennék Ronhoz, hogy segítsek neki, ha máshogy nem, hát eltűntetem a fenébe az egész kulimászt az üstjéből, de tudom, Piton kiakadna. És mivel még annyi fáradtságot sem vesz, hogy felálljon, gyanítom nem veszélyes a ködfelhő, ami lassan már beborítja a srácot. 
Óra végén azonban, mikor a többiek kiviszik a mintájukat, elég nagy a keveredés ahhoz, hogy ezt az apró pálcamozdulatot észrevétlenül megtehessem. Legalábbis bíztam ebben egészen addig, míg vissza nem fordulok előre. Piton összeszűkült szemmel méreget, és bár dühösnek nem érzem, azért bosszús, hogy elrontottam a szórakozását. 

Mikor azonban a többiek kifele iszkolnak, nekem eszembe jutnak az éjszakai gondolataim, és fürkészőn nézek Pitonra, hogy vajon most már zaklatható állapotban van-e. 
Mikor kiürül a terem, találkozik a pillantásunk, de nem tudom, hogy hozzam szóba a dolgot. Ő azonban fürkészőn néz rám még néhány pillanatig, aztán sóhajt. 
- Tényleg arra vágyik, hogy megátkozzam, Ms. Granger?
Döbbenten nézek rá, hogy honnan találta ki a gondolataimat, de mire a gyanú megfogalmazódna bennem, ő már meg is cáfolja. 
- Ne aggódjon, nem hatoltam a fejébe… nem biztos, hogy akarom látni, mi van benne – néz rám egy egészen pici gúnnyal. – Csupán aggodalmat láttam a szemében. Szóval? Tényleg ki szeretné próbálni, milyen az, amikor én megátkozok valakit? – néz rám kihívóan. 
- Nem szeretném – hajtom le a fejem. – De mégis ez lenne a legjobb. 
- Nem, Ms. Granger… eljöhet még az idő, mikor maga lesz az egyetlen, aki tudja, hogy életben van. Hamarosan… De jól vigyázzon erre az információra, szükségük lehet rá. És talán még arra is szüksége lehet - néz rám egy hátborzongatóan kiismerhetetlen pillantással -, hogy bejusson a laboromba. 
Ösztönösen nyúlok a zsebembe, és veszem elő a láncát. 
- De ez… fontos a professzor úrnak… érzem rajta…
Egy pillanatra tűnődve vizslat, talán azon gondolkodik, hogy miből éreztem meg, talán azon, hogy mit mondjon róla. 
- Majdnem húsz éve viselem – ismeri be, de mikor tiltakozni akarok, hogy nálam maradjon, egy apró kézmozdulattal belém fojtja a szót. – Majd visszaadja, ha már nem lesz szüksége rá.
- De miért ezt adta oda, professzor úr?
- Ms. Granger, nem voltam abban a helyzetben, hogy túl sokat gondolkodjak! – mondja bosszúsan, de aztán lehiggad. – Csak úgy tudott áthatolni a bűbájokon, ha azok engem érzékelnek… vagy legalábbis valami olyat, ami már szinte a részemmé vált. 
- Értem – sóhajtok. – És… az az ember…
- Tegnap este felébredt, és már elhagyta a kastélyt.
- Az jó – könnyebbülök meg egy kissé. 
- Valóban, Ms. Granger – bólint rá. – De most menjen, mert elkésik. 
- Megyek – szedem össze a cuccom, de már ahogy elfordulok, utánam szól. 
- Ms. Granger! Rájött, mit rontott el ez a kétbalkezes antitalentum? – int a fejével Ron üstje felé. 
- Elképzelésem sincs, professzor úr – rázom meg a fejem.
- Ha a januári első óra után meg tudja mondani, adok öt pontot a griffendélnek.
- Ilyenre még nem volt példa – csúszik ki a számon akaratlanul. 
- Magán múlik, Ms. Granger – néz rám kihívóan.
- Mindent megteszek, professzor úr – veszem fel a kesztyűt egy elfojtott mosollyal, mire rábólint, és kifelé indulok, de szinte érzem, hogy még egyszer meg fog állítani.
- Ms. Granger! – szól utánam, mikor már megfogom a kilincset, de a hangja olyan eltűnődő, hogy kíváncsian fordulok meg. – Tényleg hagyta volna, hogy megátkozzam? – néz rám értetlenül. 
- Igen – válaszolok habozás nélkül, mire látom, hogy még inkább összezavarodik, én pedig kilépek az ajtón. 

Két nappal később kitör a karácsonyi szünet, és a kastély mintegy pálcaintésre kiürül. Úgy tervezem, hogy az első néhány napban elkészítek minden házit, így a szünet többi része a pihenésé és a kikapcsolódásé lehet. Aminek persze nagy részét könyvekbe temetkezve töltöm majd, de az legalább tényleg olyan könyv lesz, ami érdekel, és amit tényleg szívesen olvasok.
A fiúk mellettem szórakoznak, miközben én körmölök. Valamelyik roxmorts-i hétvégén valakinek sikerült becsempésznie egy csomó cuccot a Weasley-ikrek termékei közül, és azóta bár minden erőmmel ezek ellen küzdök, mint prefektus, valahogy eredménytelen maradok. Most azonban csak legyintek, ha ők mókásnak találják azt, hogy végighányják az egész klubhelyiséget, hát tegyék, nekem csak egy fotelt hagyjanak, ahol dolgozhatok. 
Végül szerencsére hamar megunják, és némileg értelmesebb dolgokkal kezdenek foglalkozni. Két nappal később ők is belátják, hogy ideje nekiesni a házi feladatoknak, ha a két ünnep között el akarunk tölteni néhány napot az Odúban és a Főhadiszálláson, ahogy terveztük. Harry az elmúlt néhány hónapban szinte semmi újat nem tudott meg Dumbledore-tól, így elhatározzuk, hogy megpróbálunk majd némi információt szerezni. 
A karácsony estét még a kastélyban tervezzük tölteni, mivel tudjuk, hogy Mollynál összejön az egész család, és még a Rend egy része is ott fogja tölteni az ünnepet, így éppen elég lesz neki róluk gondoskodni.