Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

32. Fejezet

A másnapi újságcikk szerencsére nem igazolja Perselus félelmeit. Néhány fotó kíséretében beszámolnak arról, milyen romantikus hangulatban töltöttünk el egy estét… persze ez a megállapítás kissé borzolja Perselus idegeit, de nem vészesen. Találgatják, miért döntöttünk úgy, hogy az eddigi bujkálás helyett megjelenünk együtt nyilvános helyen. Előrángatják a tényt, hogy ott voltam Perselus tárgyalásán, sőt, újfent belekeverik Harryt is, aki kiállt Perselus mellett a bíróságon. Ezúttal nem írják, hogy próbálták kikérni az ő véleményét is a kapcsolatunkról, gyanítom, a múltkor odapörkölhetett nekik, ha elvesztette a türelmét, tanultak belőle. 
Szóval ennek az irománynak még akkora figyelmet sem szentelünk, mint a múltkorinak. A forgalmunkra sincs akkora hatással, hisz a csoda három napja már eltelt, az emberek rég túlléptek a mi kapcsolatunkon. Tudom, már csak pár ilyen alkalom, és senkit nem fog izgatni a tény, hogy mi együtt vagyunk. Onnantól kezdve nyugodtan mehetünk, ahova csak akarunk. 

A reggelinél olvassuk el az újságot, és ezúttal nem is vágom a kandallóba, csak átadom Alstonnak, hogy átbogarássza a többi részét is, mi pedig kivonulunk az üzletbe. A Mungónak ezúttal csupa olyan rendelése van, amit egyedül is meg tudok csinálni, így Perselus marad az üzletben, én pedig bezárkózom a laborba. Délelőtt elkészítem a vérképző bájitalokat, és egy adag fájdalomcsillapítót, aztán ebéd után nekilátok a sárkányhimlő elleni tinktúrának. 

A délután közepén valaki kopog a labor ajtaján. Felkapom a fejem rá, hisz Perselus és Alston sosem kopognak, azt viszont nem tudom elképzelni, hogy bárkit beengedjenek ide. A labor mindkettejüknek olyan, mint egy szentély. Néha még én is megtiszteltetésnek érzem, hogy itt dolgozhatok. Egy pillanatig nyugtalanul nézek az ajtóra, de azért kiszólok. 
- Szabad!
Az ajtó legalább olyan bizalmatlanul nyílik ki, ahogy én vizslatom, csak hogy megálljon a szívem egy pillanatra, ahogy meglátom Arthur Weasley vörös fejét felbukkanni. Eléggé zaklatottnak tűnik, de nem tudom eldönteni, hogy ez nekem szól, vagy az odakint minden valószínűség szerint lezajlott kíméletlen szócsatának. Vagy szimplán csak olvasta az újságcikket, és kiakadt. Vagy esetleg Ron húzta fel. Akármi lehet, bármilyen kombinációban, és én nem tudom megtippelni sem, hogy melyik az igaz. És azt sem, hogy mire számíthatok tőle.
- Mr. Weasley… - nézek rá továbbra is döbbenten és zavartan, de aztán látom, hogy ő még mindig a Perselusszal való szócsata hatása alatt van. Gyorsan veszi a levegőt, gyanítom, Perselus olyat beszólt neki, hogy elakadt a lélegzete, és most pótolnia kell. Kíváncsi lennék, mi zajlott le köztük, így legalább tudnám, hogy kezeljem a dolgot. – Segíthetek valamit?
- Szeretnék beszélni veled, Hermione – néz rám feszülten, pedig már bezáródott mögötte az ajtó, kizárva Perselust és a külvilágot. Látom rajta az igyekezetet, hogy próbál elvonatkoztatni az üzletben történtektől. Egy sóhajjal szemügyre veszem az elkezdett bájitalt az üstömben, aztán megadom magam, és egy pálcaintéssel kiürítem az üstöt. Se bájitalt főzni, se komoly dolgokról beszélgetni nem lehet félig odafigyelve. 
- Hallgatom – bólintok rá. 

- Hermione… - fordul felém végre lecsillapodva - ugye tudod, hogy Molly és én… az első perctől kezdve úgy szerettünk téged, mintha te is a saját gyerekünk lettél volna? Igaz, hogy neked Harryvel ellentétben voltak szüleid, mégis…
- Tudom – sóhajtok. – És most bizonyára úgy érzik, hogy csalódást okoztam – nézek rá ébredő daccal. – Mindenki így érzi. Sajnálom. Nem akartam. Nem ez volt a cél. Mindenki haragszik rám – nézek fel dacosan. – Mindenki haragszik rám, mert végre a saját életemet akarom élni, úgy, ahogy nekem tetszik. Mindenki elfordul tőlem…
- Én nem haragszom rád – tiltakozik. 
- Hát persze. El tudom képzelni – húzom el a számat. – Gondolom, Ron elmondott mindenféle kétszínű, áruló, rossz erkölcsű nőnek… hogy átvertem és kihasználtam… Ne! Nem kell tagadnia, a szemembe is megmondta, mit gondol rólam. 
- A fiam szeretett téged…
- Tudom – hajtom le a fejem bűntudatosan, de aztán újra felnézek rá. - De mégis, ön szerint mit kellett volna tennem? Ahogy ön is mondta, hogy saját gyerekükként szerettek engem… így én is testvéremként szerettem Ront. Soha nem éreztem többet iránta, de ez a testvéri szeretet bennem nagyon erős volt. Bármit megtettem volna érte, ahogy sokszor meg is tettem. Mindig kiálltam mellette, még akkor is, ha hülye volt. De ő többet akart, és én nem tudtam megadni. Haragudott rám ezért… nem tudta megérteni… Tudom, hogy fájdalmat okoztam neki… de azt kellett volna hazudnom, hogy szeretem, ha egyszer nem szeretem? Így boldog lett volna? Vagy én boldog lehettem volna?
- Nem, persze, hogy nem – látja be ő is. - És nem azért jöttem, hogy emiatt szemrehányást tegyek neked. Én csak…
- Olvasta az újságot, és nem hitt a szemének, igaz?
- Én csak… nem vagyok biztos benne…
- Hogy Perselus a megfelelő társ a számomra? Sokan gondolják ezt. Két ember van, aki megérti, hogy miért szeretem őt. Az a két ember, aki rajtam kívül még igazán ismeri őt. 
- Hermione, én megértem, hogy… felnézel rá… hogy hálás vagy neki mindazért, amit tett…
- Ha azt hiszi, hogy ennyit érzek iránta, akkor hatalmasat téved. Ő egy csodálatos ember… akkor is, ha ezt senki nem hiszi el. Mert senki másnak nem mutatta meg, csak nekem.
- De sokkal idősebb nálad, és…
- Igen, sokkal idősebb nálam, és igen, nehéz természete van, és igen, gyerekkoromban féltem tőle, és igen, húsz éven keresztül rossz hírét keltették, és igen, ott van a karján a Sötét Jegy… kihagytam valamit? De mindaz, amit a világ tud róla, csak látszat. Senki nem ismeri őt, csak én, Alston, és Harry. És jól is van ez így. 
- Valóban szereted őt? – kérdezi még mindig aggodalmaskodva. 
- Tudja, mióta szeretem őt? Majdnem három éve – ismerem be egy nosztalgikus mosollyal. - Szóval biztos lehet benne, hogy ez nem csak valami gyerekes rajongás, amit majd kinövök. Igen, szeretem őt. Akkor is szerettem, mikor még a tanárom volt. Akkor is szerettem, mikor a Rend vadászkopóként vetette utána magát, hogy megbosszulja Dumbledore halálát. Akkor is szerettem, mikor a bíróságon darabokra tépték, hogy találjanak valamit, amiért elítélhetik. És tegnap este is szerettem, amikor a kedvemért kimerészkedett a páncéljából, kitéve magát az ilyen támadásoknak…
- Nem akartam támadni. 
- Persze, akkor biztosan az időjárásról beszélgettek odakint – mondom dúlva-fúlva, de Mr. Weasley sóhajt egy nagyot.