Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

4 / 3

Harry három nappal később szánja rá magát, hogy Pitonhoz merészkedjen. Nem mondom, hogy bennem nincs akkora frász, mint benne, mikor elindul. Hisz elég valamelyiküknek egy rossz szót szólni, hogy felrobbanjon köztük a puskaporos hangulat. De két dologban bízom. Az egyik, hogy Dumbledore tényleg elég nagy nyomást gyakorol Pitonra, a másik pedig, hogy Harry belátta, hogy bájitaltant kell tanulnia, így nem veszi fel a kesztyűt, amit esetleg Piton elé dob. 
Mikor visszatér a klubhelyiségbe, nem néz semerre, csak felmegy a szobájába. Ron utána akar menni, de egyelőre nem engedem. Jobb, ha Harry előbb megrágja magában a történteket. Nem látom dühösnek, inkább csak zaklatottnak, ami nem is csoda egy ilyen helyzetben. 

Hétvégén, még az első bájitaltan órája előtt belevetjük magunkat a tanulásba, előkotorjuk valahonnan az elsős bájitaltan könyvünket, és mivel még egészen jó idő van, kitelepszünk vele a parkba. Invitáljuk Ront is, de elhárítja, mondván edzenie kell a kviddicsválogatásra, ami a jövő héten lesz, különben nem kerül be a csapatba. 
Okvetetlenkednék, de Harry csitítóan megfogja a kezemet. 
- Hagyd, majd ő is rájön – mondja sóhajtva, így végül magára hagyjuk Ront, és kimegyünk a parkba. 
Mikor elhasalunk a fűben, Harryn is látom, hogy a háta közepére nem kívánja az egészet, de becsületére legyen mondva, nem futamodik meg, így hozzá is látunk, és az előkészítési módok valamint az összetevők közül jó néhányat át is tudunk beszélni ebédig. És végül azt is elérem, hogy a bezoárt meg tudja különböztetni néhány hasonlóan kinéző, de teljesen más funkciójú kőtől. És azt is elmagyarázom neki, hogy miért robbant fel a múltkor az üstje, mikor a bezoárt összekeverte az egyikkel. Közben visszamegyünk ebédelni, de utána én lepődök meg a legjobban, mikor Harry javasolja, hogy folytassuk még egy kicsit. 
Mikor végül mégis megunja a délután közepén, még figyelmeztetem, hogy ennyitől ne várjon kézzelfogható javulást már a keddi órán, hisz ez tényleg csak az alapnak az alapja, ami egy haladó szintű bájitalhoz bár szükséges, de korán sem elegendő. Csak csüggedten sóhajt, gondolom, az jár a fejében, hogy öt évet bepótolni nem lesz egyszerű móka, de én már így is elégedett vagyok vele, hisz egy nap alatt többet foglalkozott a bájitaltannal, mint az elmúlt öt év alatt összesen. 

Kedden mindhármunknak görcsben van a gyomra, mikor elindulunk bájitaltanra, de Piton egyszerűen levegőnek nézi Harryt, mintha ott sem lenne. Ez még mindig a jobbik verzió, könyvelem el magamban, mikor leülök a helyemre. 
Az óra végül is eseménytelenül telik, Piton néha megy egy kört, de messziről elkerüli Harryt az üstjével együtt, és a srác óra végén még ki is viheti a mintáját, aminek bár homlokegyenest más színe van, mint a többiekének, de legalább azt is meg tudom állapítani, hogy mit szúrt el rajta, így a legközelebbi tanulásunk alkalmával ezt is el tudom majd neki magyarázni. Piton sem szól rá semmit, és bár tudom, hogy T-t fog adni rá, már azt is eredménynek tartom, hogy Harry kutyulmánya nem lett mérgező vagy egyéb módon balesetveszélyes. 
Az óra végén még zsebre teszünk egy újabb fél éjszakát igénylő házit, de aztán hárman együtt sétálunk ki a teremből, és Harry magától rákérdez, hogy mi a fenét rontott el a bájitalán. Ebéd közben ezt tárgyaljuk ki, így Ron tüntetően a sültjével foglalkozik, csak akkor élénkül fel, mikor elindulunk átváltoztatástanra. 

A következő két hétben szinte teljesen elcsitulnak a kedélyek. Piton ugyan a szeszélyeinek és a hangulatának megfelelőn viseli Harry jelenlétét, vagyis jobb esetben továbbra is levegőnek nézi, rosszabb esetben viszont egész órán piszkálja. Szerencsére Harry próbál inkább arra koncentrálni, hogy valami elfogadható eredményt nyújtson, így nem száll vitába vele, és velem is rendületlenül folytatja a tanulást, amiben lassan, de biztosan haladunk. 

Néhány nappal később épp a könyvtárból indulunk vacsorázni, mikor az egyik folyosón belefutunk Malfoyba és a kis kompániájába. Ez már eleve nem ígér jót, és ez a gyanúm csak megerősítést nyer, mikor Malfoy a folyosó közepén megáll csípőre tett kézzel, mint valami mugli westernhős. Megvetően végigmér bennünket, majd a szokásos affektáló hangján szólal meg.
- Mi van, Potter, Grangernek kell korrepetálnia bájitaltanból? 
Csak megfogom Harry karját, és el akarom húzni a hülye mardekáros mellett, de Malfoy folytatja. 
- Milyen kínos, hogy egy sárvérűtől kell tanulnod, Potter!
Érzem, hogy Harry megfeszül mellettem, de Ron megelőzi. 
- Fogd be, Malfoy! Hermione sokkal jobb tanuló nálad!
- Neked nem osztottam lapot, Weasley! – förmed rá a szőke. – Jobb lenne, ha hazatakarodnál az egész véráruló családoddal együtt!
Harrynél itt szakad el a cérna, és mielőtt bármit is tehetnék, előkapja a pálcáját, és Malfoyra fogja. 
- Azonnal vond vissza, Malfoy, amiket mondtál! – mondja határozottan, és tudom, amilyen dühös, tényleg megátkozná ezt a hülyét, és én nem tudom, hogy ettől félek-e jobban, vagy attól ijedek meg, hogy meghallom Piton hangját a hátam mögött. 

- Pálcát eltenni, Potter! – förmed Harryre. – Azonnal! – nyomatékosítja, mikor Harry habozik engedelmeskedni, és ezzel már nincs mit kezdeni, Harry kénytelen eltüntetni a pálcáját. 
- Potter belénk kötött, professzor úr! – vált hangnemet Malfoy, és én undorodom attól, milyen gyorsan képes forgatni a köpönyegét. Hülye kis talpnyaló… 
- Tíz pont a griffendéltől – szól Piton ítélete, mire már Harry sem türtőzteti magát. 
- Nem mi kezdtük! – mondja felháborodottan. 
- Akar még tíz pontot? – néz rá dühösen Piton, mire a srác visszakozik, Piton pedig rám sandít. – Granger, maga tűnjön el vacsorázni. És maguk is! - néz a mardekárosaira. 
Malfoyék egy gúnyos vigyorral az arcukon elsietnek mellettem, és lassan, aggódva én is elindulok, de ahogy befordultam a közeli sarkon, megtorpanok, hogy megvárjam a többieket. 

- Jól figyeljen rám, Potter! – hallom Piton fagyos hangját. – Engem nem érdekel a maga hírneve… nem érdekel, hogy maga Dumbledore kis kegyence… de ha még egyszer… a kastély területén pálcát emel valakire… én esküszöm… megbánja még azt a napot is, mikor bement Olivanderhez megvenni a pálcáját. Megértette?
- Igen, professzor – mondja Harry, és még a hangjából is hallom, milyen fintorogva ejti ki ezt a néhány szót. 
- Remek. Akkor mindketten írnak holnapra egy kéttekercses büntetődolgozatot. Potter, maga arról, hogy milyen hatással van a hoppanálás a bájitalok tulajdonságaira, Weasley, maga pedig arról, hogyan befolyásolja a védelmi varázslatok határvonalán való átlépés a bájitalok működését. És egyedül dolgoznak, megértették?
- Igen, professzor – mondják kórusban a fiúk. 
- Jobban teszik, ha most azonnal nekilátnak! Tűnjenek a szemem elől! – utasítja őket Piton, és hallom, ahogy a két fiú az ellenkező irányban lévő klubhelyiségünk fele indul. 

Még a távolodó lépteiket hallgatom, mikor arra riadok, hogy Piton megáll velem szemben. 
- Ha még egyszer ellenszegül az utasításomnak, Ms. Granger… - mondja az előbbihez hasonló jéghideg hangon -, én esküszöm, hogy leveszem magáról a kezem örökre. 
Bennem is forr a düh, ami Harryben Piton igazságtalansága miatt, de ez a fenyegetés ettől függetlenül is hat rám. Túl sokat veszíthetnék vele. 
- Bocsánatot kérek, professzor úr! – súgom szinte hangtalanul, de ezúttal nem hatom meg vele. 
- Ha túl sokszor használja ezt a szót, elveszíti a jelentőségét. Vigyázzon, Ms. Granger! – mondja szigorúan, de mivel ezzel már nem tudok mit kezdeni, és azt is érzem, hogy még fél perc és elsírom magam, csak megfordulok, és otthagyom.
Várom, hogy rám förmed, hogy azonnal menjek vissza, vagy, hogy még öt pont a griffendéltől, de semmi ilyesmi nem történik, így a következő sarkon befordulva futásnak eredek a nagyterem felé.