Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

9 / 3

Lassan telnek a napok, és nekem minden gondunk ellenére szinte nap mint nap eszembe jut az a különleges bájital, amit Piton ígért, így egyre gyakrabban próbálom rávenni Harryt és Ront arra, hogy tanuljunk bájitaltant. Van, hogy konkrétan elhajtanak a fenébe, és inkább kimennek kviddicsezni, de sokszor vita nélkül veszik a könyvüket, és tanulnak velem. A harmadikas könyvet is kivégezzük lassan, és ez a haladás látszik meg az órai munkájukon. Legalábbis Harryén. 
Nekem viszont minden szabad percemet a bájitaltan tölti ki. És persze a professzor, aki tanítja. A bájitalokkal együtt lassan-lassan őt is egyre jobban megismerem. Kiismerem a hangulatait, a szeszélyeit, megtanulom, mikor érdemes megszólítani, és mikor ildomos inkább messziről elkerülni. Megtanulom értékelni a kissé keserű-cinikus humorát, mert igenis van neki. Egyik este végiggondolom azt a fél évet, ami alatt eljutottam idáig, és eltűnődöm azon is, hogy ilyen gondolatok csak bennem merülnek fel, vagy ő is változott ez idő alatt? Arra jutok végül, hogy neki is változnia kellett, hisz tavaly ilyenkor lilára átkozott volna, ha akár csak elmosolyodom egy beszólásán, most inkább tűnődve figyeli, ha jót kuncogok egy beszélgetésünk közben. Szóval ő is hatalmasat változott. Vajon miért? Hisz ő mindig olyan rendíthetetlennek, olyan megközelíthetetlennek tűnt… És mások számára még mindig az.

Ahogy letudjuk a félévi dolgozatokat, megint lesz egy egész kevés szabadidőm, és míg a fiúk kviddicsedzésre járnak, én újra előveszem a bájitalkönyvet, amit Pitontól kaptam. Másodszor is nagyon leköti a figyelmem, és egyre jobban megérleli bennem a döntést, hogy egyszer én is letegyem a bájitalmesteri vizsgát. Ahogy ez tudatosodik bennem, a következő óra után megint utolsónak maradok a teremben. A professzor hangulata nem tűnik veszélyesnek, de azért nem is a legjobb. 
- Mit óhajt, Ms. Granger? – néz fel rám a beadott házi feladatok kupaca mögül. 
- Csak azon tűnődtem, hogy… hogy ha egyszer… majd… 
- Mikor tanulja meg végre kimondani, amit akar? – csattan fel türelmetlenül. Ezek szerint mégis csak rossz pillanatát szúrtam ki. Pedig ennyire nem látszott idegesnek. Aztán megértem a kifakadását is, ő sosem kertel, sosem beszél mellé. Karakánul kimondja, ami eszébe jut, és sosem rejti véka alá a véleményét. De én talán azért dadogok ennyit, mert időnként félek szembesülni ezzel a karakán véleménnyel. Csak sóhajtok, és megcsóválom a fejem, de végül arra jutok, hogy valószínűleg ennél rosszabb véleményével is szembenéztem már az évek folyamán.
- Azon gondolkodtam, professzor úr, hogy ha majd leteszem a bájitalmesteri vizsgát, milyen lehetőségeim lesznek a szakmában dolgozni?
Eltűnődik, de aztán felnéz rám. Nem tudom olvasni a pillantását, de a hideg végigfut a hátamon. 
- A háború után átveheti a helyem, Ms. Granger.
- Komolyan kérdeztem, professzor úr – nézek rá helytelenítőn. Nem vagyok hajlandó elfogadni azt a nézetét, miszerint nem éli túl a háborút. 
- Ennél komolyabban nem tudnék válaszolni, kisasszony – biztosít, mire csak megforgatom a szemem, ő pedig vállat von. – A gyerekeknek a legjobb kell.
- De Draco is van olyan jó, mint én – vetem ellen.
- Draco nem szereti a bájitaltant – biztosít, és én csak sóhajtok. Szóval igazam volt, mikor azt feltételeztem, hogy csak a keresztapja kedvéért foglalkozik a témával. 
- Szóval ön előtt a lehetőség… - erősíti meg újra, amit az előbb mondott. – De ha ez derogál önnek – folytatja egy kis gúnnyal -, van más lehetősége is. Ha hajlandó még tovább tanulni, elmehet a Mungóba gyógyítónak, de enélkül is dolgozhat nekik, hisz egy jó bájitalkészítőért mindig összeteszik a két kezüket. Állandó hiánnyal küszködnek a legkülönbözőbb bájitalokból. De nyithat akár egy patikát is, árulhat hozzávalókat, vagy kész bájitalokat. Rengeteg a lehetősége, Ms. Granger, csak körül kellene néznie. 
- Nem igazán volt még lehetőségem ilyesmire – sóhajtok. 
- És mi lesz a nagy terveikkel, Ms. Granger? – néz rám tűnődve. – Tudja, az aurorképzőről, ami miatt itt rontják nekem a levegőt.
- Én nem amiatt vagyok itt, professzor úr – tiltakozom. – És nem tudom, mi lesz a nagy terveinkkel… a háború… mindent felboríthat. Az életünket… az egész világot… De nem láthatunk a jövőbe. Egyikünk sem – nézek határozottan a szemébe, mire egy pillanatra félrenéz. 
- Ez igaz, Ms. Granger… csakhogy van, aki messzebb belátja, hogy merre kanyarog az ösvény… talán mert egyszer már végigjárta ugyanezt az utat, talán csak… több információval… – kezd bele valamibe tűnődve, majd felkapja a fejét, és az ajtó felé hallgatózik. – És most tűnjön a szemem elől, Ms. Granger! – csattan fel egészen más, dühös hangon. – Még egy ilyen hiba, és búcsút mondhat a RAVASZ előkészítő csoportnak. Menjen!
Ekkor már én is hallom a szöszmötölést odakintről. Gyanítom, kicsit elhúzódott a filozofálásunk, és megérkezett a következő csoportja. Eltüntetem a kikívánkozó mosolyt, összekapkodom a cuccom, és kisietek a teremből. Egyre nehezebb lenyelni a mosolyomat, ahogy látom a holtra vált harmadéveseket az ajtó előtt várakozni. Nem mernek nyikkanni sem, de látom, ahogy összenéznek, majd az ijedt tekintetük sajnálkozva követi az utam, fel, egészen a pincelépcső tetejéig. 

Alig két hét telik el, mikor az egyik bájitaltanon egy a vártnál jóval könnyebb bájitalt kell elkészítenünk. Furcsállom a dolgot, ilyeneket egy évvel ezelőtt főztünk. Ennek ellenére csak vállat vonok, és végigolvasom a receptet, de a szemem sarkából látom, hogy a mardekáros szőke hercegnek sem tetszik valami. Látom, hogy gondolatban ő is csóválja a fejét, nem tudja hova tenni a keresztapja engedékenységét. Végül megvárja, míg otthagyom a hozzávalós szekrényt, és akkor ő is elindul, hogy összeszedje a cuccait. Ő valószínűleg sosem érti majd meg, mire volt jó ez az óra, de mikor a végén kivisszük a mintáinkat, én rájövök. Még akkor is, sőt, mondjuk úgy, hogy éppen abból… hogy a professzor ez alkalommal nem az én üvegcsémet veszi a kezébe, nem is Dracóét, hanem Harryét. Hosszú ujjai közt forgatja, nézegeti és tűnődik. Én pedig, ahogy megértem, kis híján elnevetem magam. Anélkül érzi ezt meg, hogy felnézett volna, de rám villan a szeme, én pedig lehajtom a fejem, és igyekszem valami rossz dologra gondolni, hogy eltűnjön az a halvány mosoly is a képemről. 

Mielőtt még befejezné az órát, kiosztja a múltkor beadott házikat. Mikor átnyújtja nekem az enyémet, bizsereg a bőröm, ahol a pergamenhez ér, és a nyaklánc is felizzik egy pillanatra a nyakamban. Tudom, hogy ez azt jelzi, valami bűbájt rakott a tekercsre, ezt leginkább a nyakláncból szűröm le. Ő is megérezhet ebből valamit, mert egy pillanatra odatéved a tekintete, ahol a ruhám alatt a nyakláncát viselem karácsony reggele óta. Összeszűkül a szeme, de aztán a következő pillanatban már tovább is lépett. Frászt kapok attól, hogy emiatt most megharagszik, de aztán inkább a tekercs vonja magára a figyelmem. Tett rá valami bűbájt, ebben biztos vagyok, de abban is, hogy ez nem lesz szemmel látható, legalábbis nem első pillantásra. 
Széttekerem a pergament, és először is megnézem, hogy milyen jegyet adott rá. K, mint mostanában szinte mindig. Persze nem mindig, csak ha megérdemlem. Ezen kívül semmi különöset nem látok rajta, de tudom, tüzetesebben is meg kell vizsgálnom. 
A hátra lévő néhány percben nem merek felnézni, és a fiúkkal együtt az elsők között hagyjuk el a termet. Mikor azonban felérünk a pincéből, kimentem magam, és elrohanok a mosdóba, és alaposan bezárkózom az egyik fülkébe. 

Először a legegyszerűbb felfedő varázslattal próbálkozom, persze eredménytelenül. Aztán folytatom a többivel. Már elkezdődött a következő óra, mire sikerül megfejtenem a tekercs titkát. Csak egy rövid utasítás, miszerint éppen takarodó előtt menjek a laborba. Rövid, lényegre törő, mégis madarat lehetne fogatni velem, mikor elolvasom. Még az sem törli le a vigyort a képemről, mikor McGalagony jól leszid, amiért elkések az órájáról. Csak beülök a helyemre, és egy letörölhetetlen mosollyal az arcomon várom az estét.