Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

11 / 2

Még mindig nem fér a fejembe ez az egész, de végül mennem kell számmisztikára, ha nem akarok elkésni. Az óra persze kiveri a fejemből ezeket az aggasztó gondolatokat, de csak addig, míg egy hangos pukkanással egy házimanó jelenik meg a tanári asztal mellett, és egy darab pergament nyom Sinistra professzor kezébe. A nő egy pillanat alatt lesz halálosan sápadt, és nekem megáll a szívem egy pillanatra. Annyira érzem, hogy valami nagy baj van…
- Mindenki azonnal menjen a Nagyterembe – mondja a professzor színtelen hangon, mire a csoport teljesen összezavarodik. Mindenki a szomszédja tekintetében keres valami magyarázatot, de a másik ugyanolyan tanácstalanul néz vissza. Végül aztán csak felállunk, és elindulunk a nevezett irányba.
Odakint aztán izgatott és ideges találgatás kezdődik, senki sem sejtheti, hogy mi történt. Hatodik éve járok a Roxfortba, de még egyszer sem volt példa arra, hogy minden órát félbeszakítanak, és összeterelik a tanulókat. A zsigereimben érzem, hogy történt valami katasztrófa. 
Besietek a nagyterembe, és látom, hogy Harryék már ott vannak, de ők is ugyanolyan értetlenül néznek rám. Fogalmuk sincs, mi történhetett. Mikor már mindenki ott van, a tanárok is bevonulnak. A tekintetem Perselust keresi, de ő sincs köztük, ahogy Dumbledore sincs. Ettől csak még jobban összeszorul a gyomrom, és látom Harry feszült testtartásán, hogy ő is ideges. 
Mikor McGalagony fellép az emelvényre, olyan hirtelen lesz csend, mintha némítóbűbájt szórt volna ránk. Mindenki rossz érzéssel fordul felé, de neki láthatóan össze kell szednie magát ahhoz, hogy megszólaljon. 

- Azért kértem, hogy mindannyian jöjjenek ide, mert… be kell jelentenem valamit… Az éjjel szörnyű tragédia történt… az igazgató úr… az igazgató úr az éjjel meghalt. 
Érezhető a döbbenet a teremben, ami pár hosszú másodperccel később már kétségbeeséssel és zavarodottsággal párosul. Én is érzem mindezt, és még rengeteg minden mást is, de az, hogy Harry betegesen sápadt színt ölt mellettem, szerencsére eltereli a figyelmem. Megfogom és megszorítom a karját, mire rám néz, de a szemében csak millió kérdést látok. Hogy mi lesz most, és hogyan tovább, és mi történt Dumbledore-ral. 
McGalagony még hablatyol valamit, hogy ma és holnap nem lesz tanítás, és hogy vacsora után majd kapunk további instrukciókat, majd kivonul, és csak a döbbenetet hagyja maga mögött. Mindenki próbál megbirkózni a hírrel, vagy legalább valahogy levegőhöz jutni, de úgy érzem, vajmi kevés sikerrel. 
Ahogy McGalagony elhagyja a Nagytermet, Harry magához tér, és megfogja a kezem.
- Gyertek velem! – mondja, és maga után húz. Szerencsénkre McGalagony a többi házvezető tanárral ellentétben nem a diákjaival foglalkozik, különben esélyünk sem lenne megszökni. 
- Harry, hova… - próbálok szót érteni vele, de nem is hagyja, hogy befejezzem.
- Beszélnünk kell McGalagonnyal! – mondja határozottan, és nem sokkal a kőszörny előtt utol is érjük a professzort. 
McGalagony csak egy türelmetlen pillantást pazarol ránk, és megrázza a fejét. – Most nem érek rá magukkal foglalkozni – mondja, majd kimondja a jelszót, a kőszörny félreugrik, és már rálépne a lépcsőre, mikor Harry utána szól. 
- Tudnunk kell, hogy mi történt, tanárnő! Csak akkor tudjuk, hogy hogyan tovább!
- Magának nem kell tudnia semmit, Potter! – rázza meg a fejét a nő. 
- Az igazgató úr nem így gondolta! – dacol vele Harry, és végül McGalagony egy sóhajjal megadja magát. 
- Jöjjenek! – mondja, és elindul felfele, mi pedig vele tartunk az igazgatói irodába. 

Mordon és Lupin a kandalló előtt izgatott beszélgetésbe merül, bár mindkettejük arca halálosan sápadt, mégis elszántságot látok a szemükben. Meglepődnek azon, hogy mi is besorjázunk McGalagony után. 
- Potter szeretné tudni, mi történt – mondja nekik McGalagony. 
- És elmondja nekik? – néz rá Lupin. 
- Azt hiszem, ez a legjobb, amit tehetek – mondja a nő, majd leül Dumbledore székébe. A kezébe vesz egy ott lévő üvegcsét, és nekem kigúvadnak a szemeim, ahogy felismerem. Ugyanaz a bájital van benne, amit én is a zsebemben hordok már jó néhány napja. Kék csillag esszencia. Gyémántként ragyog az apró üvegben, ahogy rásüt a nap, a szépsége elbűvölne, ha el tudnám felejteni, miért vagyunk Dumbledore irodájában.
Közben Mordon mágikus szeme cikázik hármunk között, meglepődnék, ha nem találná meg a zsebemben a bájitalos üveget, de végül nem szól, csak rábólint. 
- Jobb, ha tudják – morogja, és McGalagony rászánja magát, hogy belekezdjen. 

- Az igazgató urat megmérgezték – mondja lehajtott fejjel, de Harry, ahogy ezt meghallja, nem bír uralkodni magán.
- Az az aljas, kétszínű szemét – fakad ki, mire ökölbe szorul a kezem. Tudom, hogy Perselusra gondol. Tudom, az jár a fejében, hogy csak ő tehette, senki más. A hangnemre viszont McGalagony is felkapja a fejét. 
- Vigyázzon a szájára, Potter! – förmed rá, de Harryt nem hatja meg.
- Azzal, ami a kezében van? – kérdezi az igazgatónőt. 
- Nem, ez…
- Kék csillag esszencia – mondom ki helyette, és csak akkor jövök zavarba, mikor minden szempár felém fordul. – Olvastam már róla – dadogom lehajtott fejjel.
- Az méreg? – kérdezi Harry. 
- Nem, Harry – sóhajt Lupin. – Ez ellenszer. Szinte minden ismertebb méreg ellen hatásos. És ezt is az igazgató úr mellett találtuk. 
- Tessék? – néz rá Harry döbbenten, bennem viszont lassan a helyükre csúsznak a tegnap este kihallgatott beszélgetés mondatai. Hogy Perselus miért nem akarta odaadni a kívánt bájitalt az igazgatónak, és hogy miért ragaszkodott hozzá, hogy még egy másikat is hozzon magával. Meg akarta adni neki a lehetőséget, hogy még az utolsó pillanatban is meggondolja magát. 
A felismerés látszódhat az arcomon is, mert Lupin odalép hozzám. 
- Hermione, tudsz valamit? Láttál valamit?
- Nem – hazudom automatikusan, de közben már a könnyek folynak az arcomon. Megszakad a szívem Perselusért, és Dumbledore-ért is. Lupin azonban továbbra is várakozón néz rám. Valamit hazudnom kell. 
- Én csak… én csak képtelen vagyok felfogni… hogy ha valakit megmérgeznek… szóval miért kell az ellenszert… még azzal is kínozzák, hogy megmutatják neki… hogy megmenekülhetne… de aztán mégsem? Ez annyira kegyetlen.
- Igen, és teljes mértékben jellemző lenne rá – fakad ki újra Harry, majd az igazgatónőhöz fordul. – Beszélt már Pitonnal?
- Piton professzor, Harry – javítja ki a nő. – És nem, nem beszéltem vele. A professzor eltűnt… valószínűleg elhagyta a Roxfortot. 
- Kell még egyéb válasz a kérdéseire? – néz az igazgatónőre, és a hangja tele van gyűlölettel. 

Nem bírom ezt tovább hallgatni, csak megpördülök, és kirohanok az irodából. Még hallom, amint McGalagony biztosítja Harryt, hogy Kingsley maga veszi kézbe az ügyet, de aztán a kőlépcsőre lépek, és lefele indulok. Azt sem nézem, merre megyek, csak egy tíz perccel később, a Fekete tó partján térek magamhoz. Leülök, és próbálom szóról szóra felidézni azt a beszélgetést, amit kihallgattam. Perselus mindenáron valami mást megoldást akart találni. Nagyon nem akart beleegyezni abba, hogy odaadja a mérget az igazgatónak, de Dumbledore erősködött. És a beszélgetésükből kiderült, hogy nem először merült fel köztük ez a téma, hanem sokszor beszéltek már róla valamiért. És az is kiderült, hogy a továbbiakat is megbeszélték… de ha így van, akkor Perselus miért tűnt el? Vajon így tervezték? Hisz azt tudhatták előre, hogy ha az igazgató bájital által hal meg, az első, akit elővesznek, az ő lesz. És az ő múltjával simán el is ítélnék, ha elkapnák, mondhatna bármit. Egy volt halálfalónak nincs mentség… De akkor miért így? Megválaszolhatatlan kérdés, ahogy az összes többi is. 
Eszembe jut a reggeli pillantása… sosem szokta megvárni, hogy találkozzon a tekintetünk. Mindig került mindenféle feltűnést, most mégis… talán ezzel búcsúzott. Tudta, hogy el fog menni, ő akkor már biztosan tudta. Talán csak azért nem ment el még az éjszaka folyamán, hogy még egyszer láthasson, és láthassam. Ezt a gondolatot aztán el is vetem, hisz megbeszéltük, hogy ezt a köztünk lévő… vagyis köztünk nem lévő valamit alá kell vetnünk a legfelsőbb jónak. Sosem kockáztatna egy ilyen romantikus butaság miatt, hisz első a feladata. Első a varázsvilág jövője. 
Hol járhat most? Vajon menekül? Vagy a feladata Voldemort táborába szólította? Hogy képes ott elrejteni az érzéseit? Hisz ami történt őt is mélyen felzaklatta, még akkor is, ha az igazgató arról győzködte, hogy nem kell aggódnia és gyötrődnie miatta. Ki lenne képes ilyen történések mellett érzéketlenül elmenni? Senki. Még ő sem. 
A következőkben próbálok erőt gyűjteni a többiekhez. Tisztában vagyok azzal, hogy Harry a hat év alatt összegyűjtött minden gyűlöletét most egyszerre érzi Perselus iránt, és meggyőződése, hogy aljas szándékból vagy Voldemort parancsára mérgezte meg Dumbledore-t. És én nem tehetek ez ellen semmit. Nem kockáztatatok semmit. Ez lesz a legnehezebb. Muszáj hallgatnom. Mindannyiunk küldetése fontosabb annál, mint hogy én az érzéseimben és az önérzetemben sértve érzem magam. Próbálok felkészülni, próbálok lehiggadni annyira, hogy még akkor se essek Harrynek, ha egész este Perselust szidja.