Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

14 / 3

Meglep, hogy Draco nem azonosítja azonnal Harryt, gyanítom, retteg attól, hogy Voldemort visszatér a házukba. Mindig próbált bátor vezérnek látszani a Roxfortban a mardekáros társai között, de gondolom ez a látszat alaposan megkopott a hónapok alatt, amit Voldemort a kúriájukban töltött. Szóval Draco örül, hogy egy kicsit fellélegezhet, és esze ágában sincs visszafordítani Voldemortot az útjáról. 
Ezzel persze a veszély korán sem múlik el a fejünk fölül, hisz engem és Ront mindenki felismer, és az is köztudott, hogy mi mindig Harry mellett vagyunk. Kizárásos alapon könnyű kitalálni, ki a harmadik társunk, akinek csúnyán fel van dagadva a képe. 
Bellatrix azonnal vérszemet kap, számára elképzelhetetlen nagyobb dicsőség, mint hogy ő nyújtsa át imádott urának Harry Potter fejét. 
Azon meg sem lepődök, hogy engem választ, akin kiélheti őrült szadista hajlamait, hisz én vagyok itt a legutolsó, még hármunk közül is. Én, a sárvérű, akinek Voldemort szerint még az élethez sincs joga. Én, aki bitorlom, vagy loptam a mágiát, meg a pálcámat, meg ki tudja még mit nem. Persze Ron sem marad el sokkal mögöttem, lévén véráruló az egész családjával együtt, akik sosem voltak hajlandók elfogadni Voldemort aranyvérmániás társadalmát. Ő sem számíthat sokkal jobb bánásmódra nálam. Harryt pedig Voldemort simán kivégzi azért, mert ő Harry Potter. 
Szóval egyáltalán nem lep meg, hogy én vagyok az a szerencsés, akit kiválasztottak, hogy szórakoztassák magukat, amíg Voldemort visszaér. Az első átok váratlanul ér, és ahogy elborít a kín, felsikoltok. Olyan, mintha egyszerre borítanának el a lángok, dobnának forró olajba, és millió kés hasítana a testembe. Leírhatatlan a fájdalom, és csak távolról hallom a saját sikoltásaimat és Bella őrült kacagását. Ahogy két átok között egy pillanatra csillapodik a kín, az egyetlen értelmes gondolatom, hogy magamban Perselusért kiáltsak, és a segítségéért könyörögjek. Nem mintha bármit is tehetne, ha itt lenne. Csak szenvedne ő is, amiért végig kell néznie, amit velem művelnek. Nem, nem akarom, hogy kockáztassa a feladatát, sokkal fontosabb küldetése van. Aztán ahogy a következő fájdalomroham elér, már nem is tudok gondolkodni, még az ő képét is kiűzi a fejemből a gyötrő kín. Lassan már nem tudom, mióta lángol a testem, talán már örök időktől kezdve. Már arra sem tudok gondolni, hogy talán Harry és Ron kitalálnak valamit, hogy megmentsenek. Már csak azt akarom, hogy vége legyen, nem érdekel, ha belehalok. A többiek egyedül is képesek véghezvinni a tervet. 
Mikor már egészen biztosan érzem, hogy közel a halál, hirtelen megszűnik a fájdalom, és én belezuhanok a jótékony sötétségbe. 

A következő képem az, hogy egy puha ágyban ébredek, és Bill éppen teát készít oda az éjjeliszekrényemre. Egy pillanat alatt magamhoz térek. 
- Mi történt? Hol vannak a többiek? – kérdezem, és fel akarok ülni, de még nincs elég erőm hozzá, így visszahanyatlok. 
- Most még pihenj! – ül le mellém Bill. – Harry és Ron jól vannak, de Fleur őket is igyekszik ágyba parancsolni. Késő éjjel érkeztetek, és mindenkire ráfér a pihenés. De főleg rád. Elég rossz állapotban voltál. 
- Hogy kerültünk ide?
- Majd holnap…
- Nem! – könyökölök fel. – Látni akarom a többieket. Hol van Harry és Ron?
- Odakint a kertben – adja be a derekát Bill. – Épp… Dobbyt… temetik.
- Micsoda? – kérdezem döbbenten. – Oda akarok menni!
- Hermione, egész éjjel kínoztak, nem volt még elég?
- Harry mellett kell lennem!
- Hihetetlenül makacs vagy. Fleur leszedi a fejem. Gyere! – nyújtja végül a kezét, és kisegít az ágyból. 

Ahogy sejtettem, Harry elég rossz állapotban van. Én fizikailag vagyok kikészülve, ő lelkileg. Megértem, Dobby a sokadik a szerettei közül, aki belehal ebbe az őrült háborúba. 
Nem vagyok még a topon, Bill úgy támogat el a többiekhez, de még így is érzem Harryben a változásokat. Érzem, hogy elhatározások érnek meg benne, és a kétségei, gyerekes dühe lassan elpárolog, hogy valami kemény elszántságnak adja át a helyét. 
Mikor vége a temetésnek, elrángatom tőle a többieket, mert látom rajta, hogy szeretne egyedül maradni a gondolataival. Még vet rám egy hálás pillantást, aztán kisétál a szirtre, hogy végiggondolja a történteket, én pedig visszazuhanok az ágyamba, és hamarosan el is alszom. 

Másnap igazolva látom a megérzéseimet. Mintha egy másik Harry állna előttünk. Kész tervei vannak, és úgy tűnik, határozottan tör a megvalósításuk felé. Tetszik ez a változás, még ha a terveitől frászt is kapok. Betörni a Gringotsba? Ennél nagyobb őrültséget el sem tudnék képzelni. Még úgy is, hogy egy kobold segít nekünk. Ezt a segítő szándékot is alaposan megkérdőjelezem, főleg, miután fél füllel hallom, hogy Bill figyelmezteti Harryt, hogy csak óvatosan üzleteljen a koboldokkal. Ennek ellenére támogatom, amiben csak tudom, úgy érzem, végre sok kanyar és kerülő után célegyenesbe fordul az ügyünk. Nem mondom, hogy nem rémít meg a dolog, de az, hogy így vagy úgy de hamarosan vége lesz, valahogy mozgósítja az utolsó erőtartalékainkat.