Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

33 / 2

Döbbent elismeréssel nézek az öregre. Magam sem csinálhattam volna jobban. Sőt, Alston nyugodt, szinte kedélyes hangja csak tett rá egy lapáttal.
- Mardekáros – tűnik fel egy cinkos mosoly az arcomon. 
- Semmivel sem jobban, mint ön, kisasszony – neveti el magát. – És most megyek, és befejezem az uzsonnámat – mondja, és visszasétál a házba. 
- Fejezzük be ezt a csomagot – fordulok vissza a fél méteres lista felé, de még mindig nem tudom elfojtani a kárörvendő mosolyt az arcomon. 
Néhány percig csendben dolgozunk, aztán érzem magamon Perselus pillantását. Felnézek rá, mire vesz egy nagy levegőt. 
- Nem lett volna kedved hozzá? 
- Bűbájtant tanítani? De, nagyon szívesen. De hogy egy olyan embernek dolgozzak, akivel csak kölcsönös undort érzünk egymás iránt… az nekem megmérgezné az életemet. Nem ér annyit az egész.
- Nem szabad haragudnod rá!
- Nem, Perselus, én nem… nem az érzései miatt haragszom rá, ezt tudnod kell. Én megértem, hogy csalódott, és dühös, és magányos… azt is, hogy hiányzik neki Dumbledore, meg, hogy sok dolog miatt bűntudata van, meg minden… ezek mind olyan érzések, amiket én is nagyon jól ismerek… a jó részükön én is keresztülmentem… megyek… De ezt nem vetítheti ki másokra. Ahogy velünk bánt, ahogy veled bánt hónapokon keresztül… az nem volt igazságos. Mindegy, soha többé nem akarom hagyni, hogy ez a nő elrontsa a kedvem. És te? Nem szerettél volna visszamenni? Az életed jó részét a kastélyban töltötted. 
- Túl sok ott a rossz emlék. Bár valóban közel harminc évet éltem a falai között… ideje volt kiszabadulnom. Régen… el sem tudtam volna képzelni, hogy máshol éljek… de már csak egy emlék. Egy olyan szakasz az életemben, amit lezártam. Ráadásul ha végiggondolod a Roxfort történelme című könyvet, amit úgyis kívülről tudsz… - vet rám egy icipicit gúnyos pillantást, de csak megforgatom a szemem -, mióta világ a világ, a Roxfortban mindig egyedülálló tanárok tanítottak… Szóval ez a döntés nem csak arról szólna, hogy akarunk-e a kastélyban tanítani. És ezt a döntést már régen meghoztuk. 
- Akkor ezt a lehetőséget túltárgyaltuk – mosolyodom el. – Mit gondolsz, lehet, hogy egy elmeélesítő bájital készül ezekből?
- És a maradékból?
- Talán… nem is tudom… - nézek végig újra a listán. – Marad még kígyófog és nadragulya… ez a kettő nagyon üti egymást.
- Két ellenséget egy harmadik gyakran összebékíthet – sandít fel Perselus egy pillanatra, mikor befejezi a hunyorszirup kimérését. 
- Remélem, most a bájitalról beszélsz – nézek rá. 
- Csakis. Ősi ellentétek összebékítésével nem foglalkozom – vág vissza. 
- De mi marad még? Kagylóhéj?
- És az aszfodélosz-gyökér – hívja fel a figyelmem Perselus az egyik aprócska tételre, ami elveszik a többi között.
- Azt mondod, hogy nem füstöl el az egész, ha néhány grammot abból beleteszel?
- Pontosan. Gyere, adok neked egy könyvet – sétál hátra a könyvespolcokhoz, és némi tűnődés után leveszi az egyiket. – Sok-sok ellentét van a bájitalok világában is, amit fel kell oldani. Ebből sokat tanulhatsz. 
- Oké, munka után belevetem magam – veszem át vigyorogva. Perselus még rábólint, aztán visszatérünk a csomaghoz. 

Néhány nap kell, hogy végképp lenyugodjanak a kedélyek a McGalagonnyal való konfrontáció után, de végül minden visszatér a normális kerékvágásba. Két nap alatt kiolvasom a könyvet, amit Perselus adott, de aztán még estéket beszélünk az ellentétekről és a feloldásukról. Kiderül, hogy rengeteg olyan összetevő van, amik segítségével elvileg összeférhetetlen hozzávalókat alkalmazhatunk egy bájitalban, felhasználva mindegyikük előnyös tulajdonságait. Igazán érdekes, ad néhány olyan ötletet, amit a közeljövőben ki szeretnék próbálni. Közben persze Perselus újabb és újabb könyveket nyom a kezembe, és persze gyakran főzünk ritka és különleges bájitalokat is a Mungó mindennapos megrendelésein kívül. Egyszóval úgy tanulok rengeteg mindent, hogy szinte észre sem veszem. Néha Alston is bekapcsolódik a beszélgetésbe, ilyenkor Perselus arcán is látom a feszült figyelmet, tudja, a mesterétől még ő is tanulhat, még ennyi év után is.