Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

22. Fejezet

A szombati első különóránk még úgy is izgalmasan telik el, hogy legnagyobb meglepődésemre egyetlen üstöt sem találok előkészítve, mikor belépek Perselus laborjába. Csak beszélgetünk, de még ebből is rengeteget tanulhatok. Csak arról órákig tudunk beszélgetni, hogy hány féleképpen lehet előkészíteni az alapanyagokat. Hisz egy adott növény példának okáért teljesen máshogy hat egészben, darabolva, aprítva, péppé zúzva, vagy megszárítva és porrá őrölve. Nem beszélve arról, hogy mindezt milyen anyagból készült eszközzel végezzük. Vagy milyen napszakban szedtük. És még ezer dologtól függhet a hatása. Szóval, ahogy azt mondani szokták, az ördög a bájitalkészítés terén is a részletekben rejlik. 
Úgy repül az idő, hogy először csak akkor pillantunk fel, mikor a toronyóra elüti az éjfélt. Ekkor azonban még nem vagyunk igazán fáradtak. Nem tudnám eldönteni, hogy a téma iránti lelkesedésünk, vagy egymás közelsége tart ennyire éberen bennünket, de tovább folytatjuk a beszélgetést. Perselus időnként magához hív egy-egy könyvet a polcról, hogy képekkel is illusztráljon valamit, amiről éppen beszélünk. 
Hajnali háromkor elfojtok egy ásítást. 
- Hagyjuk abba? – néz rám kérdőn, de csak megrázom a fejem. 
- Nem, ez még érdekel – tiltakozom.
- Figyelmeztetem, kisasszony, én három napig bírom alvás nélkül.
- Jó rendben – adom meg magam nevetve. – Csak jó a téma, jó a társaság, finom a tea… nem is kell több. Jól éreztem magam. 
- Ne felejtse el, kisasszony, hogy tanulni vagyunk itt!
- Tudom – bólintok rá komolyan. – És máris rengeteget tanultam. 
- Ezt örömmel hallom. De most ideje nyugovóra térni. 
- De… mi lesz, ha összefutok Friccsel útközben? – kérdezem, mire Perselus összehúzott szemmel néz rám. 
- Nem hittem, hogy ez még gondot okoz.
- Átkozzam meg? – nézek rá kihívóan. 
- A lelkiismeretére bízom, kisasszony. De komolyra fordítva a szót… ha Frics meglát, messziről köszön, és jó éjszakát kíván. 
- Gondolod?
- Frics egy gyáva és jellemtelen ember. A szemében az, amit véghezvittetek, felér egy csodával. Tisztel és fél benneteket. 
- Ettől a viselkedéstől falnak tudnék menni. Meg a többiek is. Na mindegy. És… esetleg nem kísérnél el?
- Nem – vágja rá gondolkodás nélkül. Tulajdonképpen ezt a választ vártam, de igyekszem csalódott képet vágni. Perselus azonban nem veszi magára, csak közelebb lép hozzám, magához húz egy röpke csókra, aztán kinyitja előttem az ajtót, én pedig kilépek a folyosóra. 
A lakosztályáig egyfelé vezet az utunk, de azt már meg se merem kérdezni, hogy bemehetek-e hozzá. Csak egészen hivatalos hangnemben elköszönünk, és felsétálok a pincéből. Egy kis időre megállok az egyik ablaknál, nézegetem a holdfényben fürdő parkot, elmerengek azon az aprócska csókon, de aztán visszatérek a lakosztályunkba, és gyorsan ágyba teszem magam. 

Néhány nappal később Ront nem látjuk ebédnél, és mivel jóslástan órája volt, gyanítjuk, hogy Trelawney kiborította. Harrynek rohannia kell legendás lények gondozására, nekem viszont kivételesen lyukasórám van, így a keresésére indulok. Először megnézem a lakosztályunkban, de nem ér meglepetésként, hogy nincs ott, így kimegyek a parkba. A tó partján nem találom, de ahogy tovább sétálok, a kastély hátsó részénél egy eldugott szobor talapzatán ücsörögve rátalálok. 
Ahogy sejtettük, magába van zuhanva, így óvatosan leülök mellé. 
- Ron, történt valami?
- Az a… az a sarlatán… az a… - dadog, de nem tudom eldönteni, hogy a dühtől, vagy, mert megint a sírás fojtogatja. 
- Ne törődj vele, te is tudod, hogy csak egy csaló! Hagyd ott a fenébe az óráit! 
- Soha többet… soha többet nem megyek oda! Ha azt jósolja, hogy holnap feldobom a talpam, rohadtul nem érdekel. Ha annyiszor haltam volna már meg, mint ahányszor megjósolta, biztos rekordot döntenék! De a családomat hagyja békén! – fakad ki, és a végén már folynak a könnyei. – Épp elég volt… épp elég volt Charlie… 
- Ron! – karolom át a vállát. – Nem lesz semmi baj a családoddal! – próbálom megnyugtatni. – Te is tudod, hogy csak össze-vissza beszél! Egy alkoholista hülye szipirtyó. Biztos megint többet ivott a kelleténél és hallucinált.
- Persze – súgja, miközben átölel. Ettől már kezdem némileg kényelmetlenül érezni magam, de hogy lehetne valakit ilyen helyzetben visszautasítani? Hosszú percekig küszködik a könnyeivel, mikor végül lassan elhúzódik tőlem. 
- Köszönöm, Hermione! – néz rám félénken. – Olyan jó, hogy te… mindig mellettem vagy! Ez nagyon… sokat jelent… 
- Öhm… Ron… erről már… szerettem volna… beszélni veled – mondom, de fogalmam sincs, hogy mondhatnám el, amit akarok.
- Miről? – néz rám ijedten. 
- Nézd én… én nagyon szívesen segítek bármikor, és… tényleg meghallgatlak, meg minden… csak…
- Csak? Csak mi?
- Én csak… szeretném, ha nem… ha nem képzelnél ebbe többet… mint a barátságunk…
- Mi? –néz rám döbbenten. – De én… én… azt hittem… én…
- Sajnálom, Ron! – hajtom le a fejem. 
- De én… Hermione, én…
- Ne! – szakítom félbe. – Kérlek!
- De mindig olyan kedves voltál velem… mindig támogattál… megvigasztaltál…
- Mert nem bírom nézni, hogy szenvedsz! De én… én csak barátságot érzek…
- Van valaki más, igaz? – önti el hirtelen a dac. Mindig is ilyen volt. Ha valami nem tetszett neki, azonnal tüskés lett. 
- Igen – ismerem be lehajtott fejjel.
- Ki az?
- Ron, ezt nem… nem szeretném neked elárulni. Még nem.
- Miért?
- Mert most nem vagy olyan lelkiállapotban…
- Mi? Azonnal mondd meg! Ki az? Krum? Hát persze, Viktor cica, ki más lehetne – dúl-fúl, mint egy gyerek. 
- Ron, Viktor már megnősült odahaza! Pár hete írta, hogy babát várnak!
- Akkor ki?
- Ron, miért számít ez?
- Tudni akarom, ki vett el tőlem! Harry tudja, igaz? – mondja, és hirtelen felpattan, és Hagrid kunyhója fele indul, gondolom azzal a szándékkal, hogy Harryt kirángassa legendás lényekről. Még utána kiáltok, de mintha meg sem hallaná, futásnak ered. Csüggedten sóhajtok, majd, mintha tanácsot várnék tőle, felnézek a szoborra. Távolba révedő mosolya azt sugallja, hogy a körülötte járkáló emberek apró-cseprő problémái neki csak pillanatok az idő végtelenségében, így egy sóhajjal én is felállok és otthagyom. 

Mintha nem lenne épp elég a bajom, a következő órám bájitaltan. A terem előtt találkozunk csak Harryvel, de nincs időm kérdezni tőle semmit, mert megjelenik Perselus, és beenged minket a terembe. 
Ennyire még sosem voltam szétszórt az üst mellett. Minden egyes utasítást háromszor kell elolvasnom, hogy felfogjam az értelmét, mert a recept utasításait újra és újra megszakítják Ron szemrehányásai. Tudom, hogy Ron nagyon dühös, és Harry tekintete, ahogy néha felém téved, azt sugallja, hogy neki is volt már egy nehéz beszélgetése vele. Nem tudom, mit mondhatnék neki… csak ez jár az agyamban, mikor arra kapom fel a fejem, hogy a higított sárkányvért tartalmazó üvegcse kirepül a kezemből. 
- Még egy csepp, Ms. Granger, és mindannyian megtanulunk seprű nélkül repülni – förmed rám Perselus, miután az üveg a falon csattanva szilánkjaira törik. – Öt pont a griffendéltől – teszi még hozzá. Csak lehajtom a fejem, hogy ne kelljen állnom a pillantását.
- Szedd össze magad, mielőtt még jobban elragadtatja magát – súgja oda Harry, mire veszek egy nagy levegőt, és kényszerítem magam, hogy a figyelmem visszatérjen az üsthöz.
Meg kell szenvednem azért, hogy az alaposan elszúrt bájitalból valami használhatót kihozzak, de még így is, mikor kiviszem a mintámat, Perselus a kezébe veszi, és lesajnálón méregeti. 
- Maga itt marad, Ms. Granger – mondja, mikor a többiek már pakolják a holmijukat –, és elsorolja nekem, milyen hibákat vétett!
Csak lesütött szemmel ülök a helyemen, míg a többiek kisorjáznak az ajtón, aztán Perselus odasétál mellém.
- Mi történt?
- Elmondtam Ronnak, hogy én csak barátságot érzek iránta… hogy valaki mást szeretek. 
- Az utolsó hidat is felégetted magad mögött – állapítja meg egy sóhajjal. 
- Ne haragudj, de most nem arra van szükségem, hogy még te is bánts! – nézek fel rá. 
- Tudom – bólint. – De most nincs túl sok időnk. Szedd össze magad! Weasley majd megbékél…
- Most nagyon kiborult… 
- Elmondtad neki, hogy…
- Nem –rázom meg a fejem. – Így is elborult az agya, az lett volna még a kegyelemdöfés. Ne haragudj!
- Talán tényleg jobb így. De most menj, mert elkésel a következő órádról. 
- Megyek – pakolom össze a cuccom, de közben leverem az asztalról a hozzávalós tálcámat. Perselus nem várja meg, míg tovább szerencsétlenkedek. 
- Menj, majd rendet csinálok!
- Köszönöm! – suttogom, és kimenekülök a teremből.