Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

31 / 3

Mikor végzek, megint óvatosan nézek csak fel Perselusra, de ő megérzi ezt, így leteszi a poharát, amiből épp kortyolt, és kérdőn néz rám. 
- Ezt nem biztos, hogy meg kéne kérdeznem…
- Úgysem hagy nyugodni – dől hátra a székében.
- Szóval… én eddig azt hittem, hogy… nem szereted… a muglikat… mindig… szóval mindig kicsit elutasítón beszélsz róluk… és tudom, hogy… apád miatt is… de ma folyton mugli mondásokkal jössz… eddig sosem tettél ilyet… nem is gondoltam, hogy ismered a muglikat.
Csak vesz egy nagy levegőt, mire abbahagyom a dadogást. 
- Volt idő, mikor úgy gondoltam, jobban is ismerem őket, mint kellene. De… amit te úgy hívsz… hogy nem szeretem a muglikat… valóban csupán a gyerekkoromból, a saját tapasztalataimból ered. Az apám iránti… érzéseimet vetítettem rájuk. Mostanra… nem igazán foglalkoztat ez a téma. Nem zavarjuk egymás köreit és kész. Ők élik a saját életüket, és mi is a miénket – mondja tűnődve. – Miért aggaszt ez a dolog?
- Semmi, csak…
- Azon tűnődtél, mit gondolok a szüleidről? – lát át rajtam megint egy pillanat alatt. 
- Megfordult a fejemben – húzom el a számat.
- Ezt majd megmondom, ha egyszer valamikor lesz lehetőségem megismerni őket – tűnődik el, aztán látom, hogy egy pillanatra megakad a szeme valamin a hátam mögött. 

- Mi az? 
- Elérted, amit akartál – keményedik meg a pillantása. – Ne nézz hátra, van egy fotósunk!
- Remek – vigyorodok el. – Legalább látják, milyen jól érezzük magunkat együtt.
- Persze, az életvidámság tükröződött az arcunkon, miközben a Nagyúrról és a háborúról beszélgettünk…
- Akkor legalább most tegyél úgy, mint aki jól érzi magát – ugratom, de csak megforgatja a szemét. Ennek ellenére felemelem a poharamat. – Mire koccintsunk?
- Arra, hogy nem robbantasz nagyobb bombát, mint szeretnél – néz rám kihívóan, de azért felemeli a poharát, koccintunk, és belekortyolunk a borunkba. 
- Szerinted ide mer jönni hozzánk? – kuncogok magamban. 
- Kizártnak tartom – rázza meg a fejét. – Hozzád még csak-csak merne, de hozzám…
- Hát igen… meglehetősen félelmetes tudsz lenni… - sütöm le a szemem, ahogy néhány régi kép jelenik meg a lelki szemeim előtt. Volt idő, mikor legszívesebben én is beleolvadtam volna a kastély falába, mikor Perselus feltűnt a folyosón. 
- Ártatlan vagyok – sandít fel rám Perselus, mire kitör belőlem a nevetés. 
- Igen, tudom. Amennyire egy mardekáros ártatlan lehet. 
- Csakis annyira – bólint rá. – Még egy pohár bort?
- Nem, szerintem ideje, hogy látványosan távozzunk – ugratom. 
- Ms. Granger, figyelmeztetem… - próbál szigorú lenni, de tudja, hogy ezúttal is falra hányt borsó. 
- Csak egy egészen kicsit szeretném rontani a hírneved…
- Felejtsd el!
- Persze, persze.

Csak bosszúsan fúj egyet, aztán fizetünk, és felállunk az asztaltól. Mielőtt bárhogy tiltakozhatna, odalépek mellé, és megfogom a kezét. Tudom, hogy ezért még megkapom a magamét, de annak örülök, hogy nem itt és most teremt le érte. Az lenne csak a sajtószenzáció. Csak rám néz, megcsóválja a fejét, aztán kifele indulunk.
- Sétáljunk még! – kérem, bár nem sok reményt látok, hogy igent mond. 
- Persze, az Abszol úton – mondja némi cinizmussal. 
- Nem, csak itt a környéken. Menjünk le a folyópartra!
- Ha így folytatja, Ms. Granger, meg sem áll a gyertyafényes vacsoráig. 
- Nem hát – nevetem el magam. – Előhozom belőled a romantikust, ha addig élek is. 
- Ezzel vagy húsz évet elkésett, kisasszony – biztosít komolyan. 
- Én most akkor is szeretném megnézni a folyót – ütöm tovább a vasat. 
- Tényleg szeretnéd, vagy csak bemutatót szeretnél tartani az újságíróknak? – néz rám őszinte kíváncsisággal. 
- Na jó, mindkettő – ismerem be. 
- Kössünk üzletet – ajánlja. 
- Hajaj… 
- Elegem van az újságírókból! – fakad ki fojtott hangon. – Még egyet meglátok közelről, megátkozom, ezt garantálhatom önnek, Ms. Granger! Menjünk haza, és valamikor elviszem a kisasszonyt egy szép helyre. Tetszeni fog. Ott sétálhat kedvére, és még vízpart is van.
- Van egy feltételem – mondom tűnődve. Jó üzletnek tűnik, és a végén még tényleg sikerül előcsalogatnom belőle a romantikust, bármennyire is tiltakozik. 
- Miből gondoltam, hogy így lesz? – forgatja meg a szemét. 
- Most adok neked egy puszit – mondom látszólag határozottan, de a gyomrom összeugrik, nem tudom megtippelni, hogy mit fog reagálni.
- Ezzel ki fogod húzni a gyufát a rajongóidnál. És ha Weasley meglátja az újságban, még ma éjjel ránk gyújtja a házat. 
- Hm… majd levédjük. És nincsenek rajongóim – mosolyodom el, és közelebb lépek hozzá. 
- Hát persze, te forrófejű, griffendéles csitri… most sem gondolod meg, hogy mi lesz a következménye annak, amit teszel. De ám legyen. Lelked rajta – mondja végtelenül komolyan, aztán magához húz, és megcsókol. 

Közben boldogan elmosolyodom, nem is reménykedtem abban, hogy ilyen nyíltan felvállalja a kapcsolatunkat. Ez tőle hihetetlenül sokat jelent. Le kellett győznie önmagát, ezer szempontból. Meg kellett értenie, hogy ha kimutatja az érzéseit, az nem a gyengeség jele… és még abba is bele kellett törődnie, hogy ezzel romba dől a régi kép a rettegett pincerémről. Ahogy elhúzódik tőlem, nem tudom visszafojtani a kuncogást, de ő újra megfogja a kezem. 
- Most már tényleg menjünk haza! – mondja, és mikor rábólintok, már hoppanál is velem. 

- Maradjunk még kint a kertben! – kérem, ahogy felbukkanunk a ház előtt. 
- Ne feszítsd túl a húrt! – sandít rám. 
- Jól van, menj csak, én még levegőzök pár percet, aztán utánad megyek – adom meg magam. Erre ő is rábólint, én pedig mosolyogva nézem, ahogy besétál a házba. 

Hátrasétálok a rózsabokrok mellé, letelepszem a padra, és egy halvány mosollyal eltűnődöm ezen az estén. Igaz ugyan, hogy a vacsora mellett komoly dolgokról beszélgettünk, de az is sokat jelent, hogy ezeket a dolgokat ilyen nyíltan vállalja előttem. Ez komoly bizalmat jelent a részéről. Nem hinném, hogy valaha is valakinek feltárta, mit gondol Voldemortról, vagy az embereiről, vagy akár arról az időszakról. A tényekről beszélhetett annak idején Dumbledore-nak, de a gondolatairól, az érzéseiről biztosan nem. 
Nem is beszélve arról, hogy megcsókolt… ott mindenki előtt, az újságíró előtt. Tőle inkább azt vártam volna, hogy apróra átkozza a firkászt, de nem. Úgy tűnik, ő is arra jutott, hogy senkinek semmi beleszólása nincs az életünkbe. Örülök ennek a ténynek, és bele is feledkezem ebbe a jó érzésbe, így már besötétedik, mire Perselus kijön értem. Még mindig ott lehet a letörölhetetlen mosoly az arcomon, mert megáll tőlem néhány méterre, és egy darabig karba tett kézzel figyel, csak utána jön közelebb.
- Ideje visszatérni a sivár valóságba Ms. Granger, és felkészülni a holnapi újságcikk következményeire. 
- Miért? Ugyan mi rosszat írhatnának rólunk? Vacsoráztunk, megittunk egy pohár bort, beszélgettünk… 
- Igen, de ez nekik furcsa két olyan embertől, akik… hogy is írták… akiknél kevésbé összeillő két embert még nem hozott össze a sors. 
- Baromság – vonok vállat. – Nem ismernek. Se téged, se engem, így fogalmuk sincs, mennyire illünk össze. És különben is… most nem áll mögöttük Malfoy, hogy baromságokkal traktálja őket, szóval legfeljebb a tényeket hozhatják nyilvánosságra. Azt a tényt, hogy megcsókoltál – sütöm le a szemem, és érzem, hogy még elpirulnom is sikeredett. Mikor felsandítok Perselusra, látom, hogy felettébb élvezi a helyzetet. 
- Hogy is mondtad a múltkor… - tűnődik el. – Most már mindenki számára egyértelmű, hogy a tiéd vagyok, és kikaparod a szemét annak, aki rám néz?
- Igen, valami ilyesmit mondtam – nevetem el magam.
- Én, mint mardekáros, még ennél is inkább birtokló típus vagyok – villan meg a szeme. – Az enyém vagy… és ha már így alakult, hogy lebuktunk… akkor azt akarom, hogy ezt mindenki tudja. És én nem állok meg a szemkikaparásnál, ha valaki rád néz.
- Igen, ez a határozottság tényleg mardekáros. Tetszik – biztosítom. – A cikkel meg majd szembenézünk holnap. 
- Rendben. Akkor… esetleg ágyba kerülhetnénk?
- Persze – adom meg magam, így felállunk, és besétálunk a házba. Nem kerüli el a figyelmem az az észrevehetetlennek szánt mozdulat, amivel Perselus valóban levédi a házat éjszakára, de végül nem teszem szóvá.

- Valami még aggaszt – vizslat Perselus, miközben felmegyünk a lépcsőn. 
- Tényleg megismernéd egyszer a szüleimet? – kérdezem tűnődve. 
- Miért ne? Ha haza mersz állítani egy ilyen alakkal, mint én… 
- Haza… az a hely már nincs meg – sóhajtok. 
- Mi történt? – fogja meg a kezem, ahogy felérünk a lépcsőn, és megállít. 
- Még a háború előtt elmenekítettem a szüleimet a világ másik végére. Kitöröltem az emlékezetüket… nem is tudják, hogy van egy lányuk… Semmit nem tudnak a háborúról, erről az egész tébolyról. 
- De most már hiányoznak, igaz?
- Igen – ismerem be. – De fogalmam sincs, hogy magyarázhatnám el nekik, hogy mi történt… és abban sem vagyok biztos, hogy az átkokat vissza tudom fordítani. 
- Ebben talán segíthetek… a legilimencia még az előtt fel tudja fedni, mit tudsz visszahozni az emlékekből, hogy megpróbálnád, és felesleges károkat okoznál. Majd… szólj, ha úgy gondolod, megpróbálkoznál vele. 
- Köszönöm, Perselus! – mosolygok rá hálásan, mire magához húz egy bíztató ölelésbe, de aztán végleg besokall a romantikából, így vesz egy nagy levegőt. 
- Most már tényleg itt az ideje lefeküdni. 
- Rendben – látom be, így gyorsan mindketten elmegyünk tusolni, és ágyba is tesszük magunkat.