Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

29. Fejezet

Másnap késő délután dühösen és csalódottan rogyok bele a kedvenc fotelembe Alston nappalijában.
- Átkozott mumus! – csak ennyit dünnyögök. 
Perselus felnéz a könyvéből, de nem szól, csak alaposan megnéz magának. Végül leteszi a könyvet az asztalra, és karba tett kézzel hátradől a kanapén. Továbbra is csendben vizslat, csak egy perccel később szólal meg.
- Nagyon remélem, kisasszony, hogy maga nem adta rám azt a molyrágta keselyűs kalapot!
Elkerekedett szemmel kapom fel a fejem, hisz szentül elhatároztam, nem fogja megtudni, hogy a mumus az ő képében állt elém.
- Ez valamiért nem jutott eszembe – húzom el a számat. 
Egy darabig farkasszemet nézünk, de aztán összeszűkül a szeme. 
- Hát mi jutott eszedbe?
- Ezt inkább hagyjuk – hajtom le a fejem. 
- Nem mondod el?
- Nem – tiltakozom. Miért is kellene elmondanom, hogy nem csináltam semmit? A mumus saját magát zavarta össze, mert ő sem tudta eldönteni, melyik félelmem a nagyobb. Az, hogy Perselus egyszer csak rájön, hogy mégis Lily jelent neki többet, mint én, vagy az, hogy simán kivágnak a bájitalmesteri vizsgáról, és nekem szembesülnöm kell Perselus csalódott pillantásával. Még fél perc se kellett neki, hogy megzavarodjon, és szétrobbanjon. 
- Mi lehet rosszabb egy lila női ruhánál egy piros retiküllel… - tesz úgy Perselus, mint aki eltöpreng a dolgon, mire az én arcomon is feltűnik egy halvány mosoly, ahogy felidézem azt a régi képet. Tudom, annak idején kegyetlenül dühös volt, és azokban a napokban még a szokásosnál is több pontot vont le a griffendéltől. 

- Szóval… leszámítva a mumust… hogy ment? – kérdezi végül.
- Azt leszámítva jól – vonok vállat. – Leiskoláztuk a sok minisztériumi pojácát. Közben azon tűnődtem, hogy egyikük képét sem láttam a Roxfortban a háború alatt.
- És még hány ilyen magas rangú hivatalnok van – von vállat Perselus. – Nem számít már… talán csak az önérzetünknek. 

- Á, Hermione… jól hallottam, hogy hazaért – lép be a nappaliba Alston. – Nincs túl jó kedve.
- Valóban. 
- Talán fel tudom vidítani – lép közelebb egy sanda mosollyal, aztán letelepszik Perselus mellé a kanapéra. 
- Mégis mivel? – nézek rá kételkedve. 
- Kaptam egy baglyot egy régi kedves kollégámtól… Persze a lelkemre kötötte, hogy ne mondjam el önnek, úgyhogy… lehet, hogy én most nem is mondok semmit - mondja, és ő is karba teszi a kezét, mint aki szentül elhatározta, hogy hallgat.
- Ne már… Alston, ha már belekezdett… mondja el!
- Tényleg tudni szeretné?
- Persze – mondom türelmetlenül. 
- Csont nélkül K-t kapott bájitaltanból. Dicsérettel. 
- Ez komoly? – kérdezem még hitetlenkedve.
- A legkomolyabb. 
Hatalmas kő esik le a szívemről, és elmosolyodok, de aztán Perselusra pillantok.
- Te tudtad – nézek rá gyanakodva. 
- Nem, nem tudtam – tiltakozik. – A feladatokat tudtam, és tudtam, mire vagy képes. Nem aggódtam túlságosan. 
- Köszönöm a bizalmat – mosolygok rá. – És köszönöm, hogy segítettél. 
- Keményen dolgoztál. És még nincs vége – figyelmeztet. 
- Tudom – bólintok rá. – A továbbiakban is igyekszem megfelelni az elvárásainak, professzor úr – somolygok. 

- És holnap miből vizsgázik? – kérdezi Alston.
- Átváltozástanból – fintorgok egy sort. 
- Nem szereti? – néz rám meglepődve. 
- De igen. Mindig szerettem, és elég jó voltam belőle. De félek a holnapi vizsga nem a képességeimről fog szólni, csupán az idegek játéka lesz. Kérdés, ki bírja tovább, McGalagony, vagy én?
- Bírd ki még ezt a két napot! – szól rám szigorúan Perselus. 
- Igyekszem – bólintok rá nem túl nagy meggyőződéssel. 
Egy darabig még az igazgatónőről beszélgetünk, meg arról, hogy szerencsére Kingsley végig ott van a vizsgáinkon, így talán holnap is visszafogja majd. Később megvacsorázunk, és visszavonunk a szobánkba.