Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

12. Fejezet

Az azt következő néhány hétről nem túl sokat tudnék mesélni. Dumbledore temetése és az iskolából még hátralévő napok életem legkeservesebb időszakai közé tartozik, és gyanítom, ezzel sokan vannak még így. Én még próbálok a tanulásra koncentrálni, de sokaknak már ehhez sincs erejük, így a tanóráknak sem sok értelme van. Végül ezt a tanárok is belátják, így eltörlik az év végi vizsgákat. 

Éjszakánként sokszor nem tudok aludni, és ha ilyenkor levánszorgok a klubhelyiségbe, hogy ne ébresszem fel a többieket, biztos lehetek benne, hogy ott találom Harryt, ahogy üveges szemekkel bámul a kandalló lángjaiba. Ilyenkor néha próbálok lelket önteni belé, de mindig csak hosszú idő után jut el hozzá a hangom. Ki van borulva, nem tudja, nem látja, merre indulhatnánk tovább Dumbledore segítsége nélkül. Még akkor sem, ha az igazgató az utóbbi időben felfedte előtte a horcruxok titkát, de arról vajmi kevés fogalmunk volt, hogy a keresésükkel merre induljunk, nem beszélve arról, hogy hogyan is pusztíthatnánk el őket. Sokszor győzködöm Harryt, hogy ezzel a kutatással előbbre jutnánk, de ő még mindig láthatóan ragaszkodik ahhoz, hogy Perselus londoni háza legyen a következő állomásunk. Végül próbálok vele megállapodást kötni, miszerint ha ott sem találunk semmit, akkor egyelőre elnapolja a bosszúhadjáratot, és inkább Voldemorttal foglalkozunk. Nehezen egyezik bele, de szerencsére fogalma sincs, merre kereshetné tovább Perselust, így nagy nehezen elfogadja. 

Az utolsó nap, mikor kiürül a kastély, az igazgatónő utasításának megfelelően mi nem megyünk el a vonattal. Az a terv, hogy miután mindenki eltűnik, valaki értünk jön a Rendből, és a Főhadiszállásra visz bennünket. Mondanom sem kell, nekünk más terveink vannak. 
Türelmesen megvárjuk, míg Lupin este értünk jön, és kisétálunk vele a birtokról. Közben még faggatjuk is, hisz a temetés óta semmit nem hallottunk a nagyvilágban történt dolgokról, a Próféta hírei pedig egyre megkérdőjelezhetőbbek. Bár az egyre gyakoribbá váló eltűnéseket, a halálfalók villongásait nem vonhatjuk kétségbe. 
Már napok óta készülődtünk, mindent összeszedtünk, amire úgy gondoltuk, hogy szükségünk lehet. Még Perselus laborjába is betörtem, készítettem néhány olyan bájitalt, amikről úgy gondoltam, hogy hasznosak lehetnek. Apróságokat, mint sebhegesztő és csontforrasztó, de csináltam egy adag százfűlé-főzetet is. Igaz, ezt már nem a laborban, hanem Myrtil mosdójában, hisz nem akartam feltűnést kelteni azzal, hogy minden nap a pincében járkálok. Ezek mind a hátizsákunkban lapulnak, így mikor a Főhadiszállás elé hoppanálunk, csak összenézünk a fiúkkal, és megfogom a karjukat. Lupin persze azonnal kapcsol. 
- Hermione… ne csináld… kérlek – néz rám, de annál eltökéltebbek vagyunk mindhárman, hogy ennyitől megadjuk magunkat. 
- Sajnálom, professzor úr – nézek rá bocsánatkérőn, és már ott sem vagyunk. 

Néhány másodperccel később Perselus háza előtt tűnünk fel. Csak egy pillantást pazarolok az elkeserítő környezetre, és máris magam után húzom a fiúkat a koromsötét kertbe. Nagyon bízom abban, hogy van egy hátsó ajtó is, mert az utcán elég nagy feltűnést keltenénk, még ezen az elhagyatott környéken is, ha megpróbálnánk feloldani az ajtót védő bűbájokat. 
Ront egy utca felőli bokor mögé állítjuk őrködni, Harry pedig a közelemben figyel, hogy lát-e valami mozgást a megjelenésünk hatására. 
A felfedő bűbáj itt is hasonló eredményt hoz, mint Perselus lakosztályánál, és bár itt komolyabb kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy végül be tudok-e jutni, egy fél óra próbálkozás után a kilincs után nyúlok.
Ezúttal forrón izzik a lánc a nyakamban, ahogy a kilincs is éget, bizonyára másfajta bűbájokkal védte le Perselus ezt a helyet, de az ajtó végül enged, és kinyílik. Megvárjuk, míg Ron is hátraér hozzánk, majd belépünk.

A ház olyan állapotban van, amilyet várok. Mint ahol évek óta nem járt senki. Mindent vastag porréteg fed, és az alóla felsejlő berendezés sem bizalomgerjesztő. Nem lehetett egy rózsaszín lányregény itt felnőni. Bár azt már jó ideje tudjuk, hogy Perselusnak nem volt könnyű a gyerekkora. És saját maga is utalt az apjára akkor éjjel. Ez a környezet csak még jobban meggyőz arról, hogy azoknak az éveknek is nagy szerepe volt abban, hogy végül olyan ember lett, amilyen. A fiúk azonban nem hagyják, hogy elvesszek ezekben a gondolatokban, máris hozzálátnak a kutakodáshoz.
- Mire számítasz, Harry? – nézek a srácra, és csodák csodája ezúttal nem kapja fel a vizet. 
- Hogy találunk valami nyomot… amiből rájöhetünk, hol lehet most – mondja, de megint csak megcsóválom a fejem. 
- Nem fogunk találni semmit – mondom, és meglepődök, hogy nem Harry, hanem Ron akad ki rajta. 
- Te most tulajdonképpen kinek az oldalán állsz? – néz rám bosszúsan. 
- Az igazságén – nézek rá, mire megforgatja a szemét. – Amúgy pedig… csak egy kicsit gondoljatok bele… ha… hangsúlyozom, ha… Piton volt… jelen pillanatban ő a legrutinosabb játékos ezen a sakktáblán… nem hagy nyomot maga után. 
- Akkor mégis mit kellene tennünk? – néz rám Harry. 
- Azt majd reggel megbeszéljük – húzom el a számat, és elindulok, hogy felderítsem a házat. 
Nem sok bútor van, amit át kell néznünk, ami van, az már szétesett magától. Egyedül a könyvespolcok és a tartalmuk maradtak meg változatlan állapotban. Rengeteg könyv van, a nappali mind a négy falát beborítják a padlótól a plafonig. Élénk színűkkel nagyon is elütnek a megszürkült környezettől. Gyanítom, erős konzerváló varázslat van rajtuk. A többire senki nem fordított gondot, így lassan megtette hatását az enyészet. Érzem, hogy Perselus gyűlölte ezt a házat, menekült innen, amint tehette, és csak akkor jött vissza ide, amikor muszáj volt. Mióta otthonra talált a Roxfortban, szinte biztosan nem járt itt. 
Mindhárman külön úton indulunk a ház felderítésére, így én felmegyek az emeletre. A lánc felizzik a nyakamban, ahogy elmegyek egy ajtó előtt. Óvatosan lenyomom a kilincset, és belépek. Ez a szoba észrevehetően jobb állapotban van, mint a ház többi része, bár a fal mardekárzöld színe itt is megkopott már egy kicsit. Ez lehetett Perselus szobája. Körülnézek, bár nem túl alaposan, hisz tudom, hogy évek óta nem volt itt, feleslegesnek érzem a ház csendjét felzavarni. Inkább tűnődöm. Most éppen azon, hogy vajon Harry mit csinálna, ha Perselus nyomára akadnánk. Meggyőződésem, hogy Perselus az előtt zöldre átkozna bennünket, hogy egyáltalán csak észbe kapnánk. Na jó, reménykedem benne, hogy engem nem. De akkor is… esélyünk nem lenne… még meglepni sem, nem hogy legyőzni. Nem is értem, Harry hogy gondolja.

Egy kis időre leülök az ágy szélére, és eltűnődöm, milyen lehetett ebben a házban élni. Elkeserítő következtetésekre jutok mindabból, amit eddig sikerült megtudnom Perselusról, így inkább felkelek, és átnézem még a hátralévő két helyiséget, aztán visszamegyek a fiúkhoz a földszintre. 
Időközben ők is belátják, hogy nem sok értelme volt idejönni, a nappaliban ülnek két düledező fotelban. 
- Nyugodj bele Harry – mondja a srácnak Ron -, hogy Piton visszament Voldemorthoz, és azóta is ott van a táborban. Nem fog ide jönni. 
- Lehet – látja be Harry is. – Akkor viszont ki kell találnunk, merre tovább – sóhajt, így hajnalig ezen tanakodunk. Felidézünk minden információt, amit az utolsó időkben Dumbledore-tól megtudtunk, és ebből próbáljuk kitalálni, másnap merre induljunk. 
Végül hajnalban alszunk egy keveset, és bár túl konkrét terveink nincsenek, egy kicsit nyugodtabb lélekkel alszom el most, hogy a figyelmünk már értelmesebb dolgok felé fordult, mint Perselus hajkurászása.