Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

3. Fejezet

A következő kedden bájitaltanra menet nem tudom letörölni a mosolyt a képemről. A fiúk úgy néznek rám, mintha trollá változtam volna, pedig nekem csak az jár a fejemben, milyen különleges gonddal készítettem el a hétvégén a házi feladatot, ami persze a két tekercs helyett majdnem három lett. Mikor leérünk a pincébe persze rám is hat a szokásos jeges hangulat, így elkomolyodom, és már én is halálra vált arccal masírozok be a terembe, mikor Piton kinyitja az ajtót. 

Ez alkalommal szerencsére Ronnak is van annyi esze, hogy megvárjon a kellékes szekrénynél, így legalább hülyeségeket nem fog beletenni a bájitalába. Bár, még így is számtalan lehetőség van, ahol elronthatja. 
Csendben kevergetem a készülő bájitalomat, és ahogy az elmúlt másfél hétben szinte minden szabad percemben, Pitonon gondolkodom. Most éppen azon, hogy ő vajon hogy lett bájitalmester. Isten adta tehetsége van hozzá, ez tény, és persze szereti is, ez látszik rajta. Talán az egyetlen olyan dolog az életében, amit tényleg szeret. 
Az óra végén kiviszem a mintát az elkészült bájitalból, és ez alkalommal kivételesen Harrynek és Ronnak is megengedi, hogy odamerészkedjenek az üvegcséjükkel a tanári asztalhoz. Ezek szerint ez alkalommal legalább nem lett ön és közveszélyes, amit kotyvasztottak.
Még kiad egy újabb házi feladatot, és nincs tekintettel arra, hogy a következő óráig csak másfél napunk van, ez is kéttekercses. Közben észreveszi, hogy rajta felejtem a tűnődő pillantásom, így miután a többieket elbocsátja, rám szól. 
- Ms. Granger, maga itt marad!
- Igen, professzor úr! – sütöm le gyorsan a szemem. 

- Kérdezni akart valamit? – néz rám, mikor az utolsó diák mögött is becsukódott az ajtó. 
- Csak azt szerettem volna… megkérdezni, hogy lesz valakiből bájitalmester?
- A beugró egy K minősítésű RAVASZ bájitaltanból – néz rám egy félig elfojtott csúfondáros mosollyal, de ez hamar elenyészik, nem úgy, mint a sápadtságom. K RAVASZON Pitonnál? Előbb szelídítek meg egy szakajtó durrfarkú szurcsókot. De végül folytatja. – És amikor sok év tanulás után úgy érzi, hogy készen áll rá, leteheti a vizsgát. Elméletből és gyakorlatból. És persze kell egy saját fejlesztésű bájital – teszi hozzá mintegy mellékesen, de tudja, ezzel adja meg a kegyelemdöfést. 
Erre megint csak guvadnak a szemeim. Saját fejlesztésű bájital… na annak hogy áll neki az ember? Áh, ez eleve reménytelen. Nem is értem, Piton hogy gondolta. Mindig is utált engem, fel nem foghatom, hogy feltételezett rólam olyat, hogy ki tudok fejleszteni egy teljesen új bájitalt. 
- Értem, professzor úr – bólintok rá végül, majd összeszedem a cuccom. 
- Granger! – szól utánam. – Azt mondta általában nem kishitű. Hol a griffendéles bizonyítási vágya, amitől általában kiesik a padból? – néz rám gúnyosan, mire összehúzom a szemöldököm, de végül elmosolyodom, ahogy rájövök, csupán dacot akar kiváltani belőlem. 
- Van egy adag a táskában, professzor úr – mondom végül, amire már csak bólint, és egy laza pálcaintéssel rendet tesz a teremben, én pedig az ajtó fele sétálok, de még valami eszembe jut. 
- A professzor úr milyen bájitalt készített?
Kis ideig néz rám tűnődve, de végül beadja a derekát. – Tovább fejlesztettem a farkasölő-főzetet. 
Csodálkozással vegyes elismerés villan a szememben, de tudom, talpnyalásnak nyilvánítaná, ha ennek hangot is adnék, így szó nélkül kisétálok a teremből. 

Ebédnél a többiek persze letámadnak, hogy mit akart tőlem Piton. Mismásolok valami hibáról, amit órán elkövettem, és lassan napirendre térnek felette, és inkább a következő átváltoztatástan óráról beszélgetnek. A szokott menetrend szerint felvetik, hogy átnézhetném a házijukat. Ebéd után a könyvtárba akartam futni, hogy utánanézhessek annak, Piton mit fejlesztett a farkasölő-főzeten, de így ezt el kell halasztanom vacsora utánra. Bár akkor sem sok időm lesz ezzel foglalkozni, ha el akarom készíteni még a házimat is. Két tekercs holnaputánra… mikor még az asztronómia házit is meg kell írnom. Lehet, hogy kérnem kéne Pitontól valami élénkítő bájitalt, mert úgy tűnik, idén nem sok időt fogok alvással tölteni, csóválom meg a fejem, majd elkérem a két lökött fiú háziját, hogy átnézhessem. 

Két nappal később a pincebeli folyosón Pitonra várakozva a többiek arcán olyan páni félelmet látok, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy mindegyik összecsapta a házi feladatát, és most rettegnek, hogy Piton mit fog hozzá szólni. Hát igen, én is alig néhány órát aludtam az elmúlt két napban, van is két nagy lila karika a szemem alatt, de legalább elégedett vagyok a teljesítményemmel. Ez persze nem jelenti azt, hogy a professzor is az lesz. 

Piton azonban első körben nem sokat foglakozik a házi feladatokkal. Még be sem teszi mögöttünk az ajtót, már közli velünk, hogy életünk egyik legnehezebb bájitala vár ránk. Néhányan belesápadnak, de azért vagyunk egy ketten, akik inkább kíváncsian nézünk rá. Még próbál minket ijesztgetni egy kicsit, de úgy látom, a csoport lelkesebbjét nem tudja letörni, így a táblán megjelenik a recept, és mi lassan nekiállunk.
Szerencsére viszonylag eseménytelenül telik az óra, és csodák csodája ezúttal még házi feladatot sem kapunk. 
Mikor már mindenki szedelőzködik, mintegy véletlenül lelököm a hozzávalós tálcámat az asztalomról. Ahogy Piton felkapja a fejét a csörömpölésre, látom a dühös villanást a szemében, de ahogy meglát, csak kifújja a levegőt, és megrázza a fejét.
- Csináljon rendet, Granger! – parancsol rám, és a beadott házikkal kezd foglalkozni, mire mindenki frászt kap, és olyan gyorsan ürül ki a terem, mintha mindenki hoppanált volna. Végül Piton felnéz rám, a szemében látom, tudja, hogy kérdezni akarok valamit.