Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

15 / 2

A fiúk már visszamásztak a járatba, mikor megmakacsolom magam. Képtelen vagyok elmenni abban a tudatban, hogy ha magára hagyjuk, perceken belül meghalhat. Ebben a pillanatban mindennél fontosabb… a háborúnál, a varázsvilágnál, a saját életemnél. 
- Nem – rázom meg a fejem, és visszafordulok Perselus felé. – Nem hagylak itt csak úgy!
Visszafutok hozzá, és letérdelek mellé, de még ilyen állapotban is dühösen villan a szeme, még az sem enyhíti meg, hogy záporoznak a könnyeim, és lassan a kezére csöpögnek a könnycseppek. 
- Menned kell – súgja, és még így is képes parancsoló hangot használni. 
- Nem!
- Képes lennél… csak egyszer… 
- Nem szoktad még meg, hogy nem szoktam engedelmeskedni? – kérdezem, miközben már letéptem a láncáról az általam készített bájitalt tartalmazó üveget, és visszaváltoztatom normális méretére. – Idd ezt meg!
Rá sem pillantva tiltakozik. – Ez most kevés… te is tudod – mondja elhaló hangon, levegő után kapva. – Ne… velem törődj… tedd a dolgod!
- Nem… ez nem az a bájital, amit veled készítettünk. Egy kicsit… dolgoztam rajta – ismerem be félénken, nem vagyok biztos benne, hogy így lesz bizodalma meginni. 
Rápillant, majd rám, de én elvesztem a türelmem. 
- Egyszer az életben te csináld azt, amit én mondok! – förmedek rá, és némi szelíd erőszakkal a szájába öntöm a bájitalt. Egyszerre az egészet, pedig ezt az adagot hármunkra méreteztem. De neki most szüksége van mindre. Nem lehet túl jó íze, mert belerázkódik, de végül lenyeli, és utána küldök még egy adag sebhegesztőt és egy vérképzőt is, aztán még felém rebben a pillantása. 
- Ennyit tehettél… most menj! – sóhajtja, aztán erőtlenül lehunyja a szemét.
- Visszajövök – ígérem megszorítva a kezét, majd fájó szívvel felállok, és a fiúk után mászok a gödörbe. 

- Mi volt ez? – kérdezi Harry, miközben már a kastély felé mászunk az alagútban. 
- Semmi közöd hozzá – vágom oda, és elszörnyedek saját magamon. Ez a reakció olyan „perselusosra” sikeredett. Hideg, éles, elutasító. Harry is döbbenten néz rám egy pillanatra, de ez most nem az a helyzet, mikor ráérünk udvariaskodni. – Nem fogom hagyni, hogy ott haljon meg! Majd rájössz – rázom meg a fejem. – Csak nézd meg az emlékeit!
Harry még megcsóválja a fejét, és megszaporázza a tempót, így hamarosan a fúriafűz alatti üregből kimászunk a kastély parkjába, és bár odabent már elég nagy a kavarodás, a Nagykapu felé vesszük az irányt. 
Azonnal az igazgatói irodába indulnánk, de ahogy egy pillantást vetünk a Nagyterem nyitott ajtajára, mágnesként vonz bennünket az a hátborzongató helyiség. Ron halálra vált arccal veszi észre, hogy a családja is ott van, zokogva állnak körbe valakit. Gyors leltárt végzünk a kis csoporton, de Ron megelőz. 
- Charlie – suttogja, és odarohan a többiekhez. Harryre pillantok, aki egy másodpercre lehunyja a szemét. Minden kínját látom az arcán. Megszorítom a karját egy pillanatra, aztán én is közelebb lépek, és egy kis időre átölelem a zokogó Ginnyt. Harry helyett is teszem ezt, mert tudom, hogy őt most elborítja a bűntudat. Charlie miatt is, és ahogy körülnéz a Nagyteremben fekvő többi áldozaton, miattuk is. Egyesével, mindegyik miatt. Azokért, akiket ismert, és azokért, akik ismeretlenül áldozták az életüket az ügyért.
Néhány perccel később azonban odalép hozzám, és megérinti a karom. 
- Velem tartasz? – kérdezi halkan. 
- Persze.
Harry még letöröl egy könnycseppet Ginny arcáról. 
- Hamarosan vége lesz – ígéri neki, aztán kisietünk a Nagyteremből, és Dumbledore régi irodája felé vesszük az irányt. 

A kőszörny sem áll az utunkba, súlyos átok találhatta el, mert kettétörve hever a padlón, így felsétálunk a lépcsőn. Harry szó nélkül veszi elő a merengőt, és az asztalra téve beleönti Perselus emlékeit. 
- Nem kell velem jönnöd – néz rám komolyan, mire megrázom a fejem. 
- Erővel sem tudnál itt tartani. 
- Gondoltam – bólint rá. – Akkor – nyújtja felém a kezét – induljunk!
Megfogom a kezét, és minden további töprengés nélkül elmerülünk az emlékben. 

Furcsa érzés, még sosem csináltam ilyet, de alig néhány pillanattal később már el is vonja a figyelmemet a kép, amit látok. 
Perselus alig lehet kilenc, talán tíz éves, és egy pillanat alatt úgy megsajnálom, hogy megszakad a szívem érte. Nem csak a ruhája miatt, ami szegénységet és elhanyagoltságot sugall, de az a sóvár arckifejezés is, amivel a két hintázó kislányt figyeli. Látom, hogy már ilyen fiatalon is eleped Lillyért, aki valóban egy angyalarcú kis tündér a gyönyörű vörös hajával, és azt is látom, hogy mennyire vágyik a lányok nevető, gondtalan, boldog életére. Egy olyan életre, amiben soha nem lehetett része. 
Végignézem, hogy avatja be Lillyt a titokba, hogy létezik egy másik világ, egy sokkal jobb, tele varázslattal, és végül a kislányt is sikerül meggyőznie, hogy boszorkány, és minden furcsaság, amit tesz, az varázslat. Lillyt persze a környezete az ellenkezőjéről győzködi, de végül Perselus kitartása elnyeri jutalmát, és nem sokkal később már együtt tervezik az útjukat a Roxfortba, az új életük felé. 
Sok-sok apró jelenet, ami alatt barátok lettek, majd Perselus őszintén és mélyen beleszeret a lányba. Sok mindentől fáj a szívem, ahogy ezeket a jeleneteket nézem, csak az egyik a féltékenység, ami időnként belém mar. Még a saját féltékenységemen túl is sajnálom azt, hogy ez az érzés nem teljesedhetett be. Hisz olyan tiszta volt, olyan őszinte, míg meg nem mérgezték. 
Végül elérkezünk annak a bizonyos napnak az emlékéhez. Harry elsétál mellőlem, nem akarja még egyszer végignézni, és nekem is folynak a könnyek az arcomon, ahogy Perselus a dühtől és a megalázottságtól elvakultan örökre megbántja Lillyt. Mindig tudtam, hogy mennyire gyűlölte Jamest és Siriust, de most már igazán megértem, miért. Miattuk veszítette el a lányt, akit szeretett, és nem csak a reményt, hogy valaha talán több is lehetne köztük, de még a barátságát is. És a következő jelenet, amiben Lilly biztosítja arról, hogy soha többé nem akarja látni, meggyőz arról, hogy ez volt az utolsó lökés, ami Voldemorthoz sodorta Perselust. Lillyvel veszítette el az egyetlen kapcsot, ami még a világos oldalhoz kötötte. Innentől nem volt megállás.