Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

13. Fejezet

Harry van őrségben, de mivel hajnal fele jár már, alig bírja nyitva tartani a szemét. Összerezzen, ahogy megjelenek a védelmi vonalon kívül, a szemem sarkából látom, hogy azonnal a kezébe csúszik a pálcája, de aztán azonnal el is tünteti, ahogy megismer. 
-Ide kell mennünk! – nyomom a kezébe a térképet, miután a belépésem után visszaraktam az összes védelmet. 
-Itt van Piton? – néz fel rám némileg élénkebben. 
-Harry, Piton Voldemort mellett van – biztosítom, de ökölbe szorul a kezem, és nagyon nehezemre esik kimondani ezeket a szavakat. – De beszélnünk kell ezzel az emberrel!
-Egy nap – néz rám szigorúan. – Nem érünk rá fantomokat kergetni. 
-Rendben, egy nap elég lesz – bólintok rá, majd bemászok a sátorba, hogy aludjak még egy keveset. 

Alig két órával később a fiúk beszélgetésére ébredek, így én is előmászok. Szó nélkül bontom le a sátrat, pakolom össze és kicsinyítem le a holminkat, aztán várakozón nézek a fiúkra. 
Harry csak sóhajt, és rábólint, mire mindhárman a kisvárosi bagolyposta elé hoppanálunk. 
-És most? – néznek rám, mire türelmetlenül körülnézek
Egy idős boszorkány jön felénk az úton, megvárjuk, míg odaér, és megszólítom. 
-Tessék mondani, merre találjuk Mr. Coward bájitalboltját?
-Itt van mindjárt az utca végén, aranyoskám – mondja a néni -, de nincs nyitva már hónapok óta. 
-És Mr. Coward ott is lakik? – kérdezem.
-Ott lakott az emeleten, az üzlet felett. De senki nem látta már jó ideje. 
Még megköszönöm a segítséget, és nézzük, ahogy a néni elballag. A fiúk várakozón rám néznek, de én csak vállat vonok. 
-Attól még körülnézhetünk – mondom, és el is indulunk arrafelé. Még érzem, hogy összenéznek mögöttem, de azért jönnek ők is. 
A már megszokott módszer szerint kerüljük meg a házat, és keressük meg a hátsó bejáratot. Gyanítom ezen a házon nincsenek olyan komoly védővarázslatok, már csak abból is, hogy a halálfalók el tudták rabolni az öreget. 
Néhány bűbájt végül találok az ajtón, de egyáltalán nem a feloldhatatlan fajtából, így alig negyed óra után bent állunk a földszinti üzlethelyiségben. 
-Nincs itt senki – állapítja meg nagy bölcsen Ron. 
-Igen, ezt már tudtuk – bólintok rá. – De nézzünk körül… hogy is szoktad mondani, Harry… hátha találunk valami nyomot. Megnézitek az emeletet? 
-Persze – sóhajt Harry, és felvonulnak, én pedig körülnézek az üzletben. Rögtön megértem, hogy Perselus annak idején miért szeretett bele ebbe a helybe. Ez egy kincsesbánya, főleg az ilyen bájitalmániásoknak, mint mi. A szokásos kínálaton felül rengeteg különleges, általam sosem látott hozzávaló sorakozik a polcokon. Közben persze gondolkodom. Perselus, segíts! – fohászkodom magamban. Te biztos tudod, hol lehet a mestered… Bár… az jut eszembe, hogy ha valóban megtervezték az egészet Dumbledore-ral, akkor tudták, hogy vissza kell térnie Voldemorthoz, és akkor valószínűleg az igazgató nem engedte meg neki, hogy tudja, hova rejtette el az idős bájitalmestert. Egyedül Dumbledore tudta, aki szépen magával vitte a sírba. Reménytelen… megint. Dumbledore… mindig tudta, hogy bonyolítsa meg a dolgokat. Vajon hova vihette?
Hirtelen bevillan egy ötlet, így felrohanok a fiúkhoz az emeletre. Úgy néznek rám, mintha egy barlangi troll csörtetett volna ki az egyik szekrényből.

-Harry! – lépek oda a sráchoz. – Te ismerted legjobban Dumbledore-t!
Egy szürke felhő suhan át a szemén, de aztán megrázza a fejét. – Hermione, Dumbledore-t senki nem ismerte. 
-De te a legjobban! Figyelj, nem említette valamikor, hogy van valahol egy háza, vagy valami, ahol elrejthette Cowardot?
-Fogalmam sincs – rázza meg a fejét, de én a vállánál fogva lenyomom a mögötte levő székbe.
-Gondolkodj! Ez most fontos!
Még értetlenül néz rám, de aztán a tenyerébe temetve az arcát tényleg próbál emlékezni. Aztán hirtelen felnéz. 
-Még az Odúban voltunk karácsonykor, mikor egyik este azzal jött át, hogy meghalt egy unokatestvére, és örökölt utána valami viskót a hegyekben… de rögtön utána másról kezdett beszélni, így nem igazán tulajdonítottam neki jelentőséget. 
-Oda kell mennünk – állok fel határozottan, de elkapja a karom, és visszahúz. 
-Hermione… napok óta úgy viselkedsz, mint valami megszállott… 
-Harry, te több hónapja vagy megszállott, mégis szó nélkül követünk! Nekem ígérted ezt a napot!
-Rendben – látja be végül, hogy ez igaz. – De hogy akarsz odamenni?
-Talán elég az információ, hogy megtaláljuk. Talán azért mondta el neked az öreg, hogy odataláljunk. Menjünk! 
Érzem, hogy ez az utolsó alkalom, mikor még hajlandóak követni, így nagyon remélem, hogy oda tudunk hoppanálni, és meg is találjuk az öreget, különben keresztet vethetek a dologra. 

-Megpróbálok odamenni – veszek egy nagy levegőt a kertben, és mikor felém nyújtják a kezüket, próbálok annyira a helyre koncentrálni, amennyire csak tudok, így érzem is, hogy magába ránt a semmi, és csak reménykedem, hogy nem az óceánban fogunk kikötni. 

Nem sokkal később egy ritkás erdőben bukkanunk fel, előttünk, úgy jó húszméternyire egy viskó. Ránézésre nem sok bizalmat szavaznék neki, a mágián kívül nem sok minden tartja össze, de ismerem már a varázsvilágot, belülről akár palota is lehet. 
-Bemegyünk? – sandít rám Harry. 
-Először kopoghatnánk – sandítok rá. - Itt már remélem, megtaláljuk.
-Oké, akkor menjünk – adja meg magát, és odasétálunk az ajtóhoz, és egy nagy levegővel bekopogok. 
Szinte azonnal motoszkálást hallunk odabentről, és nem sokkal később az idős férfi kinyitja az ajtót. A fiúk annyira nem bíztak a sikerben, hogy egy pillanatra a szavuk is elakad, így az öreg szólal meg először. 
-Üdvözlöm az ifjú hölgyet és az urakat – mosolyog ránk. – Mit tehetek önökért?
-Mondjuk, megmondhatná, hol van Piton – találja meg Harry a hangját, de csúnyán nézek rá. 
-Harry, ne így! – csitítom, és visszafordulok az öreg felé. – Beszélhetnénk önnel, Mr. Coward?
-Természetesen. Fáradjanak beljebb! – terel be minket a nappaliba, ami legalább tízszer akkorának tűnik, mint az egész ház kívülről. 
-Kérnek egy teát? – néz végig rajtunk, mire Harryt megint elkapja a pulykaméreg. 
-Ne beszéljen mellé!
-Harry, még egy szót szólsz, némítóbűbájt küldök rád – fenyegetem meg, mire elhallgat, Ron azonban most kezd rá. 
-Hermione, mi ütött beléd? Eszednél vagy?
-Vagy lehet, hogy te leszel az első? – fordulok felé bosszúsan, mire ő is elhallgat, én pedig Coward felé fordulok.
-Van olyan teája, amiben mezei ezerjófű-virág van? – nézek rá kérdőn, mire egy pillanatra tűnődve néz rám, de látom a szemében a mindent értő villanást, és végül bólint. – Akkor én kérek egy csészével. 
A két fiú duzzog, így Coward rám mosolyog, és a konyhába sétál, majd egy perccel később egy csészével tér vissza, amit átad nekem. Csak beleszagolok, és egy halvány mosoly tűnik fel az arcomon. Ezt Coward is észreveszi, és valami cinkos fény villan a szemében, én pedig belekortyolok a teába, és végül leülök a kanapéra. Coward azonban továbbra is fürkészőn néz rám.