Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

16 / 3

Mivel a háború kezdetén leomlottak a védelmi bűbájok, csak besétálunk a birtok kapuján, és a kastély fele indulunk. Félúton Coward fáradtan megáll, hogy pihenjen egy kicsit, de a tekintetét a kastélyon nyugtatja. Elég rossz állapotban van, az elmúlt események megviselték az épületet is, de tudom, mágiával hamar helyrepofozzuk majd. 
- Én is ide jártam… de majd száz éve már annak – mereng el egy halvány mosollyal. 
- Melyik házba? – kérdezem kíváncsian. 
- Hollóhátas voltam – mosolyodik el, de aztán rám sandít – Hugrabugosnak gondolt, igaz?
- Csak mert… hogy is mondta a süveg… békés, és igazságos… önt ilyennek ismertem meg. Képes… a látszat mögé nézni.
- Igen, ez is igaz, de mégis a hollóhátba osztott be a süveg. Biztosan jó oka volt rá – mondja, és lassan újra elindulunk, belépünk a kastélyba, és a gyengélkedő felé vezet az utunk. Mielőtt azonban befordulnánk az utolsó folyosóra, Mr. Coward megtorpan, és fürkészőn néz rám.

- Úgy érzem, kisasszony, hogy nagyon kíváncsi… lenne… arra… miről beszélünk Perselusszal. 
- Valóban – hajtom le a fejem elpirulva. – De nem… semmi közöm hozzá… és amúgy sem tudna őszinte lenni önhöz, ha én is ott lennék. 
- Ez így van, de talán… van önnél egy tükör? 
- Nincs – rázom meg a fejem csüggedten. Sosem voltam az a típusú lány, aki tükörrel és sminkkészlettel a táskájában rohangál. 
- Sebaj – vigasztal az öreg, és a pálcájával megkocogtatja az egyik ablakot, amiből egy kis darab üveg hullik a kezébe. – Nehogy elvágja a kezét vele, mert akkor be kell jönnie sebhegesztő bájitalt kérni – adja át, miután egy bűbájt tett rá. – Tegyen mögé valami sötét anyagot – teszi még hozzá, aztán egy nagy levegőt véve elsétál a gyengélkedő ajtajáig, és belép rajta. 

Gyorsan felülök az ablakba, és a talárom fekete anyagát a térdemre húzva ráteszem az üveget, amiben máris feltűnik a gyengélkedő képe. 
Perselus alszik az ágyában, még mindig aggasztóan sápadt, de ahogy Mr. Coward beteszi maga mögött az ajtót felébred, és fáradtan felnéz. A meglepődés az arcán leírhatatlan. 
- Alston… - suttogja alig hallhatóan, néhány másodpercig még állja a mestere pillantását, de aztán zavartan lesüti a szemét, mintha talált volna egy foltot a patyolat tiszta takaróján, és úgy tűnik, nem is szándékozik felnézni. 
- Perselus… igazán nagyon örülök, hogy újra találkozunk – mosolyog rá Coward, mint aki észre sem veszi, mennyire zavarba hozta a másikat. Gyanítom, fel volt készülve erre a reakcióra. – Hogy érzed magad?
Perselus egy pillanatra lecsukja a szemét, de mikor újra felnéz, még mindig nem tud a mesterére nézni. 
- Túlélem. 
- Ez jó – mosolyog tovább Coward, de közben fürkészi Perselus szemét. Tisztában van vele, ahogy én is, hogy őt még nem tudja szóra bírni, inkább ő kezd beszélni. – Tudod… néhány hónappal ezelőtt… meglátogatott egy bájos ifjú hölgy. Nagyon kellemesen elbeszélgettünk teázás közben. Arra kért, ha esetleg felém járnál, adjak át neked egy üzenetet. Mondjam meg neked, hogy nagyon vigyázz magadra, és ne add fel! Azt még hozzátette, hogy te tudni fogod, hogy mit. Most úgy érzem, a mondat első fele már nem időszerű, hisz a háborúnak vége, és te… túléled… ahogy mondtad. De a másik fele nagyon is aktuális, úgyhogy ezt az üzenetet át kell adnom neked. Vár rád még egy küzdelem… tudom, hogy nehéz, hisz az embernek mindig a legnehezebb önmagával szembenéznie… és neked kell tudnod, hogy megéri-e még egyszer ringbe szállni… de az ifjú hölgy arra kért, hogy ne add fel… és most én is csatlakozom ehhez a kéréshez. 
Perselus egy pillanatra az öregre sandít, de aztán el is kapja a pillantását, és vesz egy nagy levegőt. 
- Igen, sejtettem, hogy még nem kellene ide jönnöm – hajtja le a fejét az idős bájitalmester. – De segíteni szerettem volna… és megköszönni… amit tettél értem.
- Az átkot? – kérdezi Perselus halkan, rezzenéstelenül. 
- Hogy megmentetted az életem. Ami pedig az átkot illeti… te is kaptál miattam… hármat is… tudod, hogy… akkor álltam a legközelebb ahhoz, hogy megtörjek? 
Perselus szeme a gyengeségéhez képest veszettül dühösen villan, ha ott lennék, esküszöm, megijednék tőle. 
- Az én életem sosem számított…
- Nekem igen – csitítja Coward. – De kitartottunk. Mindketten. És én hálával tartozom neked. 
Perselus állkapcsa megfeszül egy pillanatra, tudom, a lelke tiltakozik öreg barátja szavai ellen, de bízom benne, hogy Coward lesz majd a kitartóbb. 
- Rendben, most hagylak pihenni – sóhajt az öreg. – De később meglátogatlak, ha megengeded. 
Egy kis ideig vár valami reakciót, de aztán belátja, hogy úgysem fog kapni, így kifelé indul. 

- Mester! – szól utána halkan Perselus, mire az öreg visszafordul. – Segítettél neki?
- Na de Perselus – tűnik fel egy elnéző mosoly a másik arcán. – Te is tudod, hogy a jelölt által benyújtott bájitalt rengeteg vizsgálatnak vetjük alá. Az elsők között szerepel az a bűbáj, ami felfedi, hogy egyedül dolgozott-e a vizsgamunkáján. 
- Még csak tizennyolc éves – csóválja meg a fejét Perselus hitetlenkedve. 
- Némi féltékenységet vélek felfedezni a hangodban, barátom – ugratja Coward. 
- Féltékenységet?
- A legfiatalabb bájitalmesterek közé tartoztál – tűnődik Coward. – De ez a kislány még nálad is fiatalabb lesz, mikor leteszi majd a vizsgáját. 
- Büszke leszek rá – biztosítja Perselus, én pedig érzem, hogy elpirulok. Perselus Piton valószínűleg minden száz évben mond ilyet… vagyis én vagyok az első. 
- Egy év alatt fel tudnád készíteni. Kreativitás pedig van benne bőven. Kék polip… kinek jutott volna eszébe?
- Én már az unikornisnál tudtam – mondja Perselus szinte csak saját magának. A hangja már alig hallható, látom, hogy ez a néhány perc, amíg ébren volt, teljesen kifárasztotta. Coward is tudja ezt, mégis mosolyogva figyeli, látom, szavak nélkül is úgy olvas benne, mint a nyitott könyvben. 
- Most pihenj, hamarosan újra találkozunk! – ígéri, és ezúttal tényleg kisétál a gyengélkedőről. 

Egy perccel később megáll mellettem, kiveszi az üveget a kezemből és visszabűvöli az ablakba. 
- Legyen türelmes vele, kisasszony. A felbukkanásom… meglehetősen felzaklatta. Várnunk kellett volna még néhány napot. 
- De én csak…
- Tudom, hogy jót akart – mosolyog rám -, de meg kell tanulnia még jobban az ő fejével gondolkodni. Neki nem mindig az a jó, amit mi annak gondolunk. Meg kell találnia vele a közös hangot. Nem lesz könnyű. Nem mindig úgy fog reagálni, ahogy várná. 
- Tudom – sóhajtok. – Mindent megteszek. 
- Ebben biztos voltam – neveti el magát Coward. – Most megyek. Néhány nap múlva majd benézek újra. 
- Rendben – bólintok rá, ő pedig elindul, de aztán visszafordul. 
- Ne rohanja le most azonnal – tanácsolja, majd valóban elsétál, én pedig visszaülök az ablakba. 

Egy negyed órával később látom, ahogy a birtok kapuja felé sétál, én pedig egy halvány mosollyal figyelemmel kísértem az útját. Többször megáll, kedvtelve szemléli a birtokot, még annak ellenére is, amilyen állapotban van. Mikor kilépve a kapun eltűnik a szemem elől, eltűnődöm a szavain. Vajon mennyi időt kell hagynom Perselusnak, hogy összeszedje magát? Bárcsak én is ismerném úgy, mint a mestere. De hát ők régóta ismerik egymást. És két éven keresztül minden nap órákat beszélgettek, Cowardnak volt lehetősége valóban megismerni Perselust, aki akkor talán még nem is volt ennyire magába zárkózva, mint most. Igaz, hogy én is több, mint hat éve ismerem, de az első öt évben soha egy szót sem váltottunk. Sőt… ő utálta a tudálékosságomat, én pedig nehezteltem rá azért, mert egyedüli tanárként nem értékelte az igyekezetemet. De ez már a múlt, a kapcsolatunk alaposan megváltozott azóta. Ennek ellenére be kell látnom, hogy Cowardnak igaza van, nehéz lesz vele megtalálni a közös hangot. Még egy kis időt várok, aztán összeszedem a bátorságom, és besétálok a gyengélkedő ajtaján.

Egy pillanatig azt hiszem, hogy elaludt, de aztán, ahogy közelebb sétálok, felnéz rám. 
- Hogy érzed magad? – kérdezem óvatosan. 
- Mindent látott, Ms. Granger! Még ez sem elégíti ki a kíváncsiságát? – kérdezi, és úgy tűnik, ez alatt a fél óra alatt sikerült annyi erőt összegyűjtenie, hogy jó adag dühöt és egy kis gúnyt sűríthessen a hangjába. 
A beszólásával is a lelkembe talál, de inkább a szemében izzó düh, ami bánt. Hisz csak jót akartam neki, most miért kell így reagálnia? Egy pillanatra átfut rajtam Mr. Coward figyelmeztetése, miszerint sokszor lesz olyan, hogy nem úgy reagál, ahogy én azt várnám, de ez most akkor is sok. Én is fáradt vagyok, még bennem van az elmúlt hét minden feszültsége, most én sem tudom tolerálni az ilyen viselkedését. Csak lehajtom a fejem, és kimenekülök a gyengélkedőről.