Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

12 / 3

Egy félreeső sikátorból a táborhelyünkre hoppanálok. Szerencsére a fiúk még nincsenek ott, mert az ismeretlen külsőmmel valószínűleg azonnal megátkoznának. 
Mire visszaérnek, már rég visszaváltozom, de most is úgy támadom le Harryt, mint tegnap este, szegénynek még levegőt venni sincs ideje. 
- Vissza kell mennem a Fonó sorra!
- Hermione, biztos, hogy jól vagy? – néz rám Harry aggódva. – Nem találkoztál ma valakivel…
- Harry, nem a saját testemben voltam a könyvtárban, senki nem tudta, ki vagyok.
- Mit akarsz Pitonnál?
- Meg kell keresnem ezt az embert – adom át neki a cikket, és megmutatom, kit keresek.
- Ki ez?
- Ő volt az első bájitalmester, akit elkaptak. De ő túlélte.
- Honnan tudod? – lép oda hozzánk Ron is. 
- Láttam őt a Roxfortban, miután kiszabadult. Elég rossz bőrben volt – válaszolok kitérően. – Beszélnünk kell vele. 
- Ki ez az ember? – néz rám Harry is. – Ott volt Piton tárgyalásán… Hermione…
- Nem számít, Harry – rázom meg a fejem, de keményen elkapja a karom. 
- Minden számít. 
- Ő volt Piton mestere – húzom el a számat. 
- Gondolod, hogy nála van? – izzik fel újra a gyűlölet a szemében, mire megrázom a fejem. 
- Nem hinném. Más is tudhat róla, biztosan nem megy olyan helyre, ahol keresnék. De talán megtudhatunk tőle valamit.
- Jól van, visszamegyünk Pitonhoz.
- Egyedül megyek – mondom határozottan, mire Ron csattan fel. 
- Eszedbe ne jusson! És ha ott van?
Bárcsak úgy lenne, gondolom magamban, de most inkább lebeszélem őket arról, hogy velem tartsanak. Nem egyszerű, de mikor beleegyezem, hogy Harry köpenyében megyek, végül nagy nehezen elengednek, én pedig Perselus házának hátsó ajtaja elé hoppanálok. 

Minden hezitálás nélkül lépek a kilincshez, és megyek be az ajtón. Felmelegszik ugyan a lánc a nyakamban, de semmi más nem történik. Nyilván, mert egyedül vagyok, és engem a bűbáj nem érez veszélyesnek.
A ház ugyanolyan üres, mint a múltkori látogatásunk alkalmával, érzem, azóta sem járt itt senki. Ez egy pillanatra elszomorít. Belátom, tudat alatt egy kicsit mégis reménykedtem abban, hogy láthatom Perselust. 
A nappaliban tanácstalanul nézek körül, fogalmam sincs, hogy mit is keresek. Aztán a könyvespolchoz lépek, és jobb híján a reggel látott könyv másik példányát próbálom megkeresni. Megpróbálkozom egy invitóval is, de az egész ház elutasító szürke ködbe borul egy pillanatra, így belátom, ez a bűbáj itt nem működik, kénytelen leszek egyesével végigbogarászni a könyveket. 
Egy órával később, mikor már kétszer átnéztem a nappaliban lévő hatalmas könyvespolcot, belátom, hogy ebben a helyiségben biztosan nincs, így leülök, hogy átgondoljam, hogyan tovább. Hol tarthatta még Perselus? A saját szobájában? Emlékeim szerint ott a múltkor nem láttam könyvespolcot. Hacsak a szekrényben nem lehet… Felmegyek a lépcsőn, belépek Perselus régi szobájába, de ezúttal nem hagyom, hogy a nyomasztó hangulat erőt vegyen rajtam, inkább a szekrényhez lépek. Régi roxfortos holmikat találok benne, könyveket, jegyzeteket, jó részüket megette már az idő vasfoga, de a könyvnek itt sem látom nyomát. Már-már feladom, és kifele indulok, mikor az ágy mellett egy rozzant éjjeliszekrény tűnik a szemembe. Hát persze… ott tartotta, ahol a legközelebb tudta magához. Odalépek, és kihúzom a fiókot, majd elmosolyodom azon, hogy egy ideje egészen jól tudok az ő fejével gondolkodni. Pedig nem olyan rég még azt hittem, hogy ez lehetetlen.
Kiveszem a könyvet, és belelapozok, de egy pergamendarab kicsúszik belőle, és lassan a földre hullik.
Már messziről látom, hogy a kézírás ismeretlen rajta, biztosan nem Perselus írta. 
Felveszem, és látom, hogy egy régi, megsárgult levél az. Tudom, hogy ezt most nem lenne szabad elolvasnom, Perselus nagyon-nagyon mérges lenne érte, de ez most fontos lehet. Elsuttogok egy bocsánatkérést, és belekezdek. 

Perselus!

Végtelenül örülök, hogy végre a helyes útra léptél. 
Tudom, nem volt könnyű, és tudom, nagy árat fizettél érte. 
Láttam, hogy nem hiszel abban, hogy a bíróság felment, 
de én örülök, hogy így történt. Ők is helyes döntést hoztak,
ahogy te is. 
Most itt az ideje, hogy jóra használd mindazt, amit tanultál. 
Ezzel talán a te lelked is elcsitulhat idővel. 
Szeretném hinni, hogy így lesz, még ha hosszú idő kell is hozzá.
Szeretném hinni, hogy egyszer majd újra találkozunk, és 
úgy beszélgethetünk az üst mellett, ahogy régen. 
Talán megélem még ezt az időt, remélem, így lesz. 
Ha úgy érzed, itt az ideje, keress meg!

AC.

Csak leroskadok az ágy szélére, és eltűnődöm. Megértem, hogy Perselus miért nem kereste a mesterét a tárgyalás óta, és az óta, hogy ezt a levelet megkapta. Végtelen nehéz szembenéznünk egy olyan emberrel, aki minden bűnünket megbocsátja. Főleg olyankor, mikor mi nem vagyunk képesek megbocsátani saját magunknak. Mikor úgy érezzük, hogy nem érdemeljük meg a megbocsátást. 

Végül aztán visszatérek a jelenbe, és küldök néhány bűbájt a tekercsre. Először meg vagyok győződve arról, hogy nem hatnak rá a varázslatok, de néhány próbálkozás után felfedi magát a bagolyposta címe, ahol feladták. 
Fogom a könyvet és a tekercset, lesietek a földszintre, ahol emlékszem, láttam egy térképet a könyvek között, és megkeresem a helyet. Aprócska kisváros Anglia déli tengerpartján. Tökéletes arra, hogy valaki eltűnjön a nyilvánosság elől. Megkönnyebbülten sóhajtok, és kisétálva a házból visszahoppanálok a táborba.