Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

32 / 3

Tűnödve nézek utána, aztán odasétálok Perselushoz. Csak megállok előtte, elmosolyodva visszavarázsolom az üvegdarabot az ablakba, aztán megcirógatom az arcát. 
- Szeretlek! 
Benne még ott tombol a feszültség, így bosszúsan megcsóválja a fejét. 
- Eszement griffendéles csitri! Minden barátodat elveszíted miattam. 
- Nem – tiltakozom. – Az igaz barátokat nem. Látod, Harry még mindig mellettem van. És Ginny és Neville és Luna… És hidd el, Arthur is csak Ron miatt ilyen. Szerette volna, ha boldognak látja a fiát. Egyszer talán majd teljesül a kívánsága. És különben is… lehet, hogy néhány… ismerős… elmarad, de megnyertem helyette általad Alstont, és tényleg úgy élünk itt, mint egy család. 
- Álmodozó, romantikus bolond vagy – néz rám Perselus, és én érzem, ahogy lassan megnyugszik. 
- Az hát. De ilyennek szeretsz, nem igaz?
- Menj inkább, és készítsd el végre azt a bájitalt! – utasít, és tudom, túl sok neki már a romantikából, így lopok egy puszit, és visszatérek a laborba. 
A munka mindig hatékonyan tereli el a figyelmemet, így most is. Csak este, vacsoránál jut eszembe újra a délutáni kis incidens, mikor Alston felhozza a látogatónkat. Gondolom, ő hallott valamit abból a cirkuszból, amiről én lemaradtam, feltételezem egy hangfogó bűbájnak köszönhetően. Csak vállat vonok, továbbra is meggyőződésem, hogy Arthur csak azért volt eleinte ellenséges, mert Ron minden rossznak elmondott, és ő hitt neki. Miért is ne hitt volna a saját fiának? Talán az, hogy látta, hogy kölcsönösen kiállunk egymásért Perselusszal, meggyőzte róla, hogy nem kell annyira féltenie engem. Vagy legalábbis nem Perselustól. 

Este azonban még sikerül egy kicsit kiakasztanom Perselust is. Mióta Mr. Weasley elment, tűnődöm azon, hogy beszéljek Harryvel. Csak, hogy egy kicsit ő is helyre tegye a lelkem. Szükségem van még egy kis megerősítésre. Mármint abban, hogy vannak még, akik kitartanak mellettünk.
- Holnap meglátogatnám Harryt – nézek rá óvatosan, mikor vacsora után felmegyünk a szobánkba. – Ha nem bánod – teszem még hozzá, mikor tüntetően nem reagál arra, amit mondtam. 
- Nem vagy bezárva a házba – fordul felém. – Oda mész, ahová csak szeretnél. 
- Perselus… Harry a barátom – próbálom engesztelni. - És ő… nem mer folyton idejárni, mert fél, hogy kiakadsz. De nem csak szökőévente szeretnék beszélgetni vele.
- Potter már nem fél tőlem. Sőt, kifejezetten élvezi, ha bosszanthat – fintorog, de aztán úgy tűnik, megpróbálja komolyan venni a témát. – Kíváncsi vagy, vele is beszélt-e Arthur?
- Igen – ismerem be. – És a múltkor arról sem kérdeztem meg, mivel ijesztette el az újságírókat. Hátha még nekünk is szükségünk lesz rá. 
- Rendben – bólint rá végül, de azért látom rajta, hogy nem túl lelkes az ötletemtől. Nem forszírozom tovább a témát, tudom, csak még jobban felhúzná magát, ha erőltetném. 

A következő nap is inkább csendben teszem a dolgom, tudom, Perselust azért bosszantja, hogy Harryvel is meg akarom beszélni a dolgokat. Leginkább az, hogy… hogy is szokta mondani… hogy kiteregetem Potternek a magánéletünket. Nem áll szándékomban ezt tenni, de tudom, erről őt nem tudnám meggyőzni, így nem is erőltetem. 

Tudom, hogy Harry nap közben suliban van, így kora estére időzítem a látogatást. Meglepődik, mikor ajtót nyit, de azért beinvitál. Nem akarom egyből letámadni, így körülnézek nála, hagyom, hogy magával ragadjon a lelkesedése, amivel körbevezet a lakásban. Egész otthonosan berendezte, de azért hiányzik egy női kéz nyoma a szobákból. Majd, ha Ginny végez a sulival, és már hatökrös szekérrel sem lehet visszatartani Harrytől, ez is változni fog. 
Végül készít nekem egy teát, és letelepszünk a nappaliban. 
- És most meséld el szépen, miért jöttél? – sandít rám, mire sóhajtok, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat. – Te sem gondoltak komolyan, ugye, hogy a múlt esti kis kiruccanásotok következmények nélkül marad? Te magyaráztál a sajtó fegyveréről, vagy miről.
- Nem a cikk miatt – rázom meg a fejem. – Puszta tényeket közöltek, nincs vele semmi gond. Ez volt a célunk, hogy végre Malfoy baromsága nélkül lássák az emberek a tényeket. Csak… tegnap felbukkant nálunk Mr. Weasley – vallom be töredelmesen. 
- Kiakadt a cikktől?
- Szerintem igazából már az első cikktől kiakadt – húzom el a számat. – Talán addig költői túlzásnak tartotta, amit Ron lefestett rólam, de akkor lehet, hogy úgy gondolta, hogy a fia mégsem túlzott. 
- Ron szeret a bolhából elefántot csinálni, ezt ő is tudja. De… mit mondott?
- Arról próbált meggyőzni, hogy amit Perselus iránt érzek, az csupán tisztelet és hála… nem pedig szerelem. 
- Hála, mi? – vigyorog Harry. – Azért a több ezer pontért, amit levont tőlünk, meg a sok büntetőmunkáért, meg azért, hogy hajnali háromkor még azt kapartuk, milyen hatással van a hoppanálás a bájitalokra.
- Arról a büntetőmunkáról csak ti tehettetek – biztosítom nevetve. – És csak azt kapartátok, amit diktáltam.
- Védd csak! – fenyeget meg tréfásan, de aztán elkomolyodik.

- Hermione, az emberek olyan sok mindent nem tudnak… és nem is kell, hogy tudják. Azt hiszik, hogy… amit tettünk, az csupa kaland és hősiesség… Fogalmuk sincs, mennyi mindent áldoztunk fel, mennyit harcoltunk, mennyit kínlódtunk… De mi tudjuk. Mi tudjuk, mit tett Perselus, és ő is tudja, hogy mi mit tettünk. Ami pedig azt illeti, hogy mit érzel iránta… tudod, amióta feltártad nekem ezt az egészet, sokat gondolkodtam rajta. Mert be kell vallanom, mikor ott a Szellemszálláson nem akartad magára hagyni, én sem értettem sok mindent. De azóta felidéztem azokat a dolgokat, amik az után történtek, hogy Dumbledore meghalt. Azt az estét például, mikor bevittél minket Perselus lakosztályába… meg egy csomó más jelenetet, mikor próbáltad feltűnés nélkül a pártját fogni… És még ennél sokkal korábban is, például, amikor engem kivágott bájitaltanról, és mi még akkor is csak őt szidtuk, mert nem értettük meg. És tudom azt is, hogy… hogy csak te tudtad meggyőzni, hogy vegyen engem vissza a csoportjába. Dumbledore hiába hepciáskodott volna vele, mert nem érdekelte volna. Szóval… annyira nyilvánvaló, hogy már akkor is szeretted… És ő is téged. Mindenki mást kiátkozott volna, ha leborítja a hozzávalós tálcáját, neked nem szólt egy szót sem. Nem is értem, hogy nem vettem észre.

- Úgy, hogy a pasik vakok az ilyesmire. Amúgy pedig ő is tudta, hogy a tálca csak ürügy volt, hogy ott maradhassak, ezért nem átkozott meg – nevetem el magam. – Azt hiszem, már azon az estén beleszerettem, ott, a Főhadiszálláson. Annyira… más volt, mint szokott. Feltárt valamit… önmagából. Nem értem… még ma sem értem, miért. De így volt. 
- És jó is volt így – bólint rá. 
- Köszönöm, hogy te megértesz – mosolygok rá hálásan. 
- Megértelek. Mert már én is láttam valamit abból, amiről beszélsz. De azt hiszem, senki más nem fogja látni, mert senki másnak nem mutatja meg. Így ne várd az emberektől, hogy megértsék. Vagy akár téged. 
- Igaz. Csak tudod… Mr. Weasley is harcolt velünk. Sőt az összes gyereke ott harcolt mellettünk. Ron és Ginny…
- És egy fiát elveszítette ebben a harcban, ezt ne feledd. Ez nem könnyíti meg a megértést a számára. 
- Bármelyikünk meghalhatott volna – ellenkezek. 
- De nem mi haltunk meg, hanem Charlie. De most nem ezen kell vitatkozunk – csillapít Harry. – Arról beszélgettünk, hogy én megértelek. 
- Tudom, és hálás vagyok. Csak az bosszant, hogy más nem.
- Adj időt az embereknek, Hermione. Ha azt látják, hogy évek múltával is kitartasz mellette, sőt, boldog vagy… el fogják fogadni. Addig pedig tanulj, tedd le a vizsgádat, és bosszantsd a jónépet még néhány ilyen cikkel, mint a tegnapi.
- Hát, lesz rá példa – bólintok rá. – Nem fogok bezárkózni a négy fal közé. 
- Helyesen teszed – erősít meg Harry. – És Perselusnak is jót fog tenni, ha kirángatod. 
- Ezt neki is elmondhatnád. 
- Ennyi öngyilkossági hajlam nincs bennem – vigyorog Harry. 
- Túl sűrűn nem hiszem, hogy kimozdul. Bár… - tűnődöm el valamin, mire Harry somolyogva vizslat.
- Bár?
- Múlt este hat lóval sem tudtam levontatni a Temze partra, de cserébe megígérte, hogy elvisz egy szép helyre. 
- Persze, valahol a világ végén – ugrat Harry. 
- Tudod, mit? Nem is bánnám annyira. Csend, béke, boldogság. 
- Te fülig szerelmes vagy – állapítja meg. 
- Nem, annál sokkal jobban. 
- Örülök, hogy boldog vagy – mosolyog rám Harry. 
- Hidd el, ha Ginny itt lesz veled, te is ugyanilyen boldog leszel – biztosítom. 
- Tudom. Már alig várom – sóhajt. 
- Lelkesen készül vissza a Roxfortba?
- Igen. De már most izgul a RAVASZ miatt.
- Hisz még el se kezdődött a tanév.
- Te beszélsz? – ugrat Harry. 
- Oké, igazad van – látom be nevetve. – Én már aznap izgultam a következő tanév miatt, mikor az előző véget ért.
- Te mikor vizsgázol? 
- Nem is tudom. Ennyire konkrétan még nem beszéltünk róla. Valamikor a jövő nyáron. 
- Merlin… nem irigylem addig a többieket. Kötélidegek kellenek hozzád. 
- Perselusnak van. Alstonnak pedig végtelen türelme. Remélem – hajtom le a fejem egy szégyellős mosollyal. Tudom, hogy milyen kiállhatatlan tudok lenni a vizsgák előtt, arról nem is beszélve, hogy ez lesz majd életem legfontosabb vizsgája. 
Kis ideig még faggatom Harryt arról, mit vár az új sulitól, hogy illeszkedett be ebbe az új környezetbe, aztán hamarosan elköszönök tőle, és hazamegyek. 

Perselus morcos még kicsit, de mikor látja, hogy nekem könnyebb a lelkem a Harryvel való beszélgetés után, lassan beletörődik a megváltoztathatatlanba, és tudom, legközelebb már nem fog ennyit morogni, ha meglátogatom Harryt.