ᴍʏ ʙᴀᴅ ʙᴏʏ ♡ᴊɪᴋᴏᴏᴋ♡

Az Ördög Maga

Hibákért elnézést!!
_________________

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer, megint ilyen helyzetbe kerülök. Mindig szerettem az életem, a családom és Taehyungot is. Viszont, mióta Jungkook megjelent az életemben, olyan mintha nem találnám önmagam. A mindennapjaim olyanok mint egy kiskutyának. Csak eszek néha és alszok, utána az a nap szinte mindig kiesik a fejemből.
Soha nem szerettem rosszul látni dolgokat, hiszen a sok bántás ellenére is találtam mindig kibúvót a zord élet mögül. És ez a kibúvó, Taehyung volt. Mindig ott volt mellettem, segített mindenben, vigyázott rám, én pedig nem tettem érte semmit. Akármennyire is próbálkoztam, hogy visszaadjam neki a sok szeretetet, nem tudtam. Ahhoz ez az élet nem elég.

A hideg szinte lilabőrössé tett és a zuhogó eső, már csak mint nyom, maradt a városon.
Nagyokat lélegezve léptem kintebb a peremen és tártam szét kezeim. Behunyt szemekkel élveztem a város minden mozzanatát. Annyival közelebb éreztem magam a gondok megszüntetéséhez, azonban nem mertem volna megtenni. Hiába fészkelődnek ilyen gondolatok a fejembe, egyszerűen képtelen lennék hozzá, a fájdalmat, egy még nagyobbal megszüntetni, nem lenne ésszerű döntés.

Csörömpölést hallottam hátam mögül, ezért óvatosan fordítottam fejem a hang irányába. Meglepetésemre az a lány állt előttem pár méterre, akinek segítettünk a sikátorban. Hosszú szőke haja rakoncátlanul hullott vállára, vékony kezeit pedig szájához emelve figyelt engem. Örömömre sokkal jobban nézett már ki, mint mikor véresen láttuk.

-T-te vagy az a fiú, igaz? - kérdezte hatalmas szemekkel.

-Neked nem szabad leugranod!Nem teheted! - rázta fejét hevesen, majd közelebb araszolt hozzám, amit valljuk be, igazán viccesen tett.

-Miért nevetsz? - pislogott rám nagyokat félve.

-Úgy jössz felém mint egy csibe. - a gondolatra újra nevetnem kell. A lány puszta jelenléte felvidított, talán egy új lelki társra találtam benne.

-Csak azért így jövök, mert bármilyen hirtelen mozdulatom a halálodat okozhatja. - kérte ki magának, még mindig tanácstalanul.

-Csak gondolkodni jöttem fel. - fordultam teljesen felé.

-Senki nem jön fel ide gondolkodni. - állt meg mozdulatában.

-És te? Miért vagy itt akkor? - döntöttem oldalra fejem. Meglepődött kérdésemen és ezt nem is titkolta.

-Én csak... - motyogta válaszként, de nem fejezte be mondatát.

-Úgy látszik te nem azért jöttél fel, amiért én.

-Csak a várost aratam megnézni. - lépkedett közelebb, majd fellépett hozzám.

-Voltak gondolatok a fejedben, hogy megtedd, igaz? - figyelte íriszeimet.

-Valami olyasmi... - vallottam be, majd folytattam.

-De semmi értelme nem lett volna.Nem vagyok az a bátor típus sem, szóval.. - rántottam meg vállaimat.

-Te vagy a legbátrabb ember akit ismerek. Ha te akkor nem vagy, akkor már én sem. - hajolt meg előttem hálásan.

-Nagyon szépen köszönöm! Tényleg nagyon hálás vagyok! - egyenesedett fel, majd válaszom várva kezdte el harapdálni ajkait.

-Igazából, nem én mentettelek meg. - vakargattam tarkómat.

-Hanem a csúnya bácsi? - kuncogott fel, mire kérdőn néztem rá.

-Öcsém beavatott a dolgokba. - magyarázta.

-Amúgy, Lisa vagyok. -nyújtotta felém kezét.