Anabell Potter története

Part 38 - Különóra

Menjen a fenébe.

Ez volt az első gondolat, amit hallhatott Piton a fejemben, mielőtt még elkezdte volna visszanézni azt a bizonyos emléket, amiben biztos voltam, hogy keresett.

Az emlék, amit felkutatott nem volt más, mint amikor kibontottam azt a bizonyos ajándékot.

Végig nézte ahogy a pálcával kiemelem a nyakláncot a csomagból, és végig futtatok rajta két diagnosztikai bűbájt, majd behajítom az éjjelifiókomba, és gondolkodni kezdek azon, hogy vajon kitől is kaphattam.

Mi van, ha ő küldte? Mi van, ha Piton küldte?

Aztán a következő emlék, ahogy ma reggel újra végigfut rajtam ez a gondolat, és felveszem a medált, abban reménykedve, hogy igenis tőle kaptam.

Ezután, mintha csak felébredtem volna, újra Piton szemébe néztem, miközben két kezemben a cukrot és a tejet tartottam a teájához.

Dühösen lecsaptam az asztalra, miközben a tej majdnem kiloccsant az asztalra. Még a bal oldalamon ülő Sirius is majdnem összerezzent a hirtelen zajtól.

- Kedves egészségére, Tanár úr – nyomtam meg az utolsó két szót, miközben dühömet alig bírtam visszatartani. Piton gúnyosan, mégis jó kedvűen elvigyorodott, majd egy húzásra megitta a teáját, miután egy kevéske tejet öntött bele.

- Öhhm * – köhintett Harry, aki éppen megérkezett a konyhába. Piton arcáról eltűnt a gúnyos mosoly, helyére szigorúság ült ki, Harry pedig felé fordult.

- Ülj le, Potter! * – mondta parancsoló hangon Piton, miközben Sirius hátradőlt a székén, és a plafonra nézett.

- Örülnék, ha nem parancsolgatnál a házamban, Piton * - szólt gúnyosan.

Perselus Piton fehér bőre egyszeriben csak enyhe rózsaszín árnyalatot vett fel, bár tekintélyéből még így sem vesztett.

- Négyszemközt kellene beszélnem veled, Potter... * – címezte a szavait Harrynek, miközben rám sem nézett és végig Siriust bámulta.

- A keresztapja vagyok * – nézett végre Sirius is Pitonra.

- Dumbledore utasítására vagyok itt. De felőlem itt maradhatsz, Black. Felteszem, rosszulesne, ha ebből is kimaradnál. *

- Ezzel meg mit akarsz mondani? * – csattant fel.

- Sirius! – szóltam rá összehúzott szemöldökkel. Csak én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy szándékosan próbálja felhúzni az embereket Piton?!

- Bizonyára bosszant, hogy nem lehetsz hasznos tagja a rendnek * – felelte Piton gúnyosan elmosolyodva. Most Siriuson volt a sors, hogy elpiruljon.

- Maradok én is – mondtam, mire Piton felém fordult. – Csak, hogy véletlenül se öljék meg egymást, amíg távol vagyok – húztam ezúttal én gúnyos mosolyra a szám, mire Piton jókedvűen felhorkantott. Sirius és Harry csodálkozva nézett hol a tanárra, hol rám, mert nem értették, hogy honnan szereztem annyi bátorságot, hogy így beszéljek a tanáromhoz. Piton ezután elkomolyodott, majd Harryre pillantott.

- Az igazgató úr óhaja szerint a következő félévben okklumenciát fogsz tanulni. *

- Mit fogok tanulni? * – pislogott Harry értetlenül.

- Harry... – sóhajtottam a halántékomat megdörzsölve. Nem értettem, hogy miért nem tudja mi is az okklumencia, holott már beszéltünk erről.

- Okklumenciát, Potter * – mondta Piton, miközben mintha ismét jókedvet láttam volna megcsillanni a szemében, miután látta a reakciómat. – Az elme mágikus védelmét külső behatolással szemben. Kevésbé ismert mágiaág, de felettébb hasznos... Miss Potter reakciójából ítélve ő ismeri ezt, és lemerem fogadni, hogy már beszélt róla neked.