Anabell Potter története

Part 74 - ''A minisztérium védelmezője''

Yaxley és a többiek kiértek a folyosóra, és gyorsan elmagyaráztunk nekik mindent. Szóltak két másik aurornak, hogy vigyék el a mugli születésű holttestét, míg én elkísértem Umbridge-et az irodájához, Yaxley pedig velünk tartott, hogy személyesen jelentse az új aurorparancsnoknak, Albert Runcornnak az esetet.

- Egyszerűen lenyűgöző milyen kiválóan küzd, Anabell! – dicsért meg ismét Umbridge. – És még képes voltam a hűségében kételkedni! Megmentette az életemet! – Yaxley a szeme sarkából rám nézett, és elégedetten elhúzta a száját. Szinte tudtam az arcáról olvasni: kezünkben a Potter lány. Messze esett az alma a fájától...

Yaxley aztán elkanyarodott tőlünk, mi pedig Umbridge irodájához mentünk. Mihelyst az ajtó elé értünk, nyeltem egy nagyot. A kilincsre Rémszem Mordon szeme volt ragasztva, aki szemmel tartotta az embereket. Az ismerős szemgolyót látva görcsbe ugrott a gyomrom, és visszaemlékeztem a síró Tonksra, ahogy közlik vele, hogy nem találták meg Mordon holttestét.

Az első dolgom lesz ezt vele és Harryvel közölni... 

- Jöjjön be, hagy szolgáljak egy friss teával a fárasztó küzdelem után – invitált be Umbridge.

- Kedves öntől, köszönöm – léptem be az ajtón, és a hányingerem felerősödött, ahogy megláttam az irodáját. Szinte ugyanúgy nézett ki, mint anno a roxforti.

- Ugyan, ne beszéljen botorságokat! Megmentette az életem, ez a minimum – lebegtetett egy csészét elém, majd megtöltötte teával. – Tejet? Cukrot?

- Csak tejet – foglaltam helyet, miközben elvettem a kevés tejjel felöntött teámat. Eközben Umbridge legalább három kanállal tett a cukorból a saját teájába.

- Őszinte leszek magával, Anabell – vette elő a komolyabb hangját Umbridge, így letettem az eddig kínos csendben szürcsölgetett teámat. – A mai napig megfigyelés alatt állt – sok okklumenciai erőm kellett ahhoz, hogy ne látszódjon meg az arcomon a félelem. – azonban a mai nap után... minden kétségem elmúlott – húzta ki az asztalának fiókját, majd letett maga elé egy vastag dossziét. Több kapoccsal összerakott pergamenek voltak benne. Gyorsan válogatott közülük, de így is megláttam pár nevet rajta: Mr. Weasley, Rémszem Mordon, Albus Dumbledore...

Az utóbbi kettőn két nagy piros X volt. Nem kellett sokat találgatnom, hogy miért.

- Á, itt is van – rakott engem felülre. A bal felső sarokban a Reggeli Prófétában lévő képem szerepelt egy évvel ezelőttről, amikor elkaptam Greybacket. Umbridge előhúzott egy tollat, majd tintába mártotta, és átírt rajta valamit. Aztán előhúzta a nem rég visszakapott pálcáját, és megduplázta a dokumentumot. Kettőt koppintott rá, majd az egyik kiszállt a hirtelen kinyílt ajtón, aztán vissza be is csukódott. – Elnézést a kellemetlenségért, Anabell. Hivatalosan is lekerült a megfigyeltek listájáról.

- Köszönöm, lekötelez – mosolyogtam kissé erőltetetten, majd megittam a teám. Eközben összerakta a pergameneket Umbridge, és egy másodpercig megláttam az öcsém arcát az egyiken. Nagy betűkkel szerepelt rajta, hogy ő a körözöttek listáján az első számú személy.

Feladatom van. Nem várhatok tovább.

A talárom takarásában előhúztam a pálcám, majd amikor Umbridge nem figyelt, mert elrakta a dossziét a fiókjába, gyorsan rászegeztem.

- Confundo! – Umbridge kába tekintettel dőlt hátra a székében, miközben nyitva hagyta a fiókot.

Gyorsan felpattantam a helyemről, majd mögé sietve levettem róla a nyakában lógó medált, és a talárom zsebébe süllyesztettem, miközben majdnem elejtettem a reszkető kezeim miatt. A talárom suhogásával vissza levágtam magam a székbe, és megköszörültem a torkom.