Anabell Potter története

Part 71 - A Minisztérium bukása

- Szóval ennyi? Hagyod, hogy mindenki egy gyilkos áruló halálfalónak gondoljon, és még csak nem is próbálsz ellene semmit sem tenni? – horkantottam fel, és ezúttal mellé lépve töltöttem magamnak én is egy italt, mert úgy éreztem, hogy már ez túl sok volt nekem.

- Hidd el, nem a legkellemesebb érzés, de nincs más választásom. Ha megtudja a Főnix Rendje, és a Sötét Nagyúr csak egy kicsit is gyanakodni kezd, elkap a tagok közül valakit, megkínoz titeket és kiszedi belőletek az információt, azután pedig annyi az álcának. Nem kockáztatok – húzta le az italát, és én is két kortyban megittam az alkoholt.

- Remek. Akkor jót beszéltünk – csaptam le a poharat, majd elindultam ki a szobából.

- Anabell, várj – ahányszor a teljesnevemen szólított, úgy éreztem, hogy egy láthatatlan kéz markol a szívembe. Ha csak a nevem rövidítését mondta volna ki, az nem lett volna rám ilyen hatással, mert ha a teljesnevemet használja, akkor tudom, hogy komoly dologról van szó. – Ígérd meg, hogy nem árulod el nekik…

- Szóval ennyire bízol bennem, Perselus Piton? – fordultam vissza hűvös mosollyal az arcomon. – Egy ideje már ismersz, és csak annyit tudtál meg rólam, hogy folyton eljár a szám?

- Nem, természetesen nem – szorította ökölbe a kezét.

- Esetleg tegyem le neked a Megszeghetetlen esküt? – sétáltam hozzá közelebb pár lépéssel, miközben azon voltam, hogy minden utálatomat kimutassam iránta. Mert bármennyire is szerelmes voltam belé még mindig, emellé már társult az utálat is. Hisz kétszer is becsapott és megölette a szüleimet.

Perselus nem válaszolt a kérdésemre, helyette mélyebbre ásott, és egy olyan témát hozott fel, amit nem akartam hallani.

- Nem tudtam, hogy a szüleidet árulom el.

- Mert sokat segít a megbocsátásban az, hogy egy vadidegen családot akartál lemészároltatni az enyém helyett – ráztam a fejem. - Vagy Nevillét.

- Sosem árultam volna el Lilyt, ha…

- Á, szóval Lilyt – húztam gúnyos mosolyra a szám. – Apám egy bunkó, felvágós személy volt és terrorizált téged. Igen egy zsarnok volt gyerekként. De ettől még nem érdemelt halált.

- Nem, tényleg nem – hunyta le a szemét egy másodpercre. – Azért léptem át Dumbledore oldalára, hogy életem végéig törlesszek azért, amit Lilyvel és Jamesszel tettem. Megesküdtem Dumbledore-nak, hogy vigyázni fogok rád, és legfőbbként az öcsédre.

- Ezek már csak üres szavak, Perselus – ráztam meg a fejem. – Mert megint becsaptál engem. Már hiába magyarázkodsz.

- Miért, ha elárultam volna neked, talán megértetted volna? – emelte fel a hangját kétségbeesetten.

- Nem, viszont meghallgattalak volna és idővel lehet megbocsájtottam volna. De így… – ráztam a fejem keserűen. – ...így megint csak egy hazug vagy a szememben. És ez bővült a gyilkossággal is. – néma csend ült be közénk, miközben egyikünk sem mozdult. Utána ismét én nyitottam szóra a szám. – Ígérem, hogy nem árulom el a többieknek, hogy kit is szolgálsz valójában. De ettől többet ne várj tőlem – fordultam meg, hogy elhagyjam a szobát.

- Bocsáss meg – megragadtam az ajtófélfát támaszként, de nem fordultam vissza. Másodszor kér tőlem bocsánatot, de ezúttal még hatalmasabb dologért, mint ezelőtt.

Nem válaszoltam neki, csak csendesen elhagytam a házát, majd mihelyst kiléptem onnan, dehoppanáltam az Odúba. Mielőtt beléptem volna a Weasley család otthonába, gyorsan letöröltem a könnyeimet, majd műmosollyal az arcomon indultam el Mrs Weasley felé, hogy megkérdezzem, miben tudok segíteni.