Anabell Potter története

Part 87 - Portré

- Fogjátok el! Fogjátok el! – kiáltottam torkom szakadtából. A két halálfaló, miután elveszítették a varázspálcájukat kétségbeesetten futásnak eredtek. A csapatom – ami rajtam kívül négy személyből állt – utána eredtek és mindenféle rontást és átkot szórtak rájuk, de a két halálfaló ügyesen elugrált előlük. Felmordulva utánuk eredtem és sprintelni kezdtem. Minden erőmet bevetettem, és amikor láttam, hogy egy erdő felé futnak, lefékeztem.

Szétnéztem, majd láttam, hogy nem csak egy ösvény, de egy másik is vezet be a látszólag békés rengetegbe. Elindultam hát a másik irányba, amíg a többiek a két személyt követték. Pár percen belül hallottam a bal oldalamról, hogy két lihegő személy egy faágra lép, és az hangosan reccsen.

- Szerintem leráztuk őket – zihálta az egyik, én pedig meghúzódtam egy fa mögött, hogy ne lássanak. Hátha érdekes információval szolgálnak.

- Mocskos aurorok, mégis mit hittek? Hogy elkaphatnak minket? – nevetett a másik. Ennyi elég is volt, realizáltam, hogy tőlük semmit sem fogok megtudni, így hát előléptem a fa mögül, majd a pálcámat először a röhögőre szegeztem.

- Avada kedavra! – mondtam ki habozás nélkül. Mind a ketten elkerekedett szemekkel fordultak felém, a zöld fénycsóva pedig mellkason találta az egyiket. A másik halálfaló rájött, hogy nem menekülhet, így könyörögve nézett rám.

- Ne öljön meg! Kérem! – csúszott a térdein. Ezúttal rajtam volt a nevetés sora.

Eközben megérkezett a másik négy auror is, és kapkodták a fejüket köztünk. Felmérték, hogy az egyiket már eltettem a láb alól, a másik pedig előttem áll, jobban mondva térdepel.

- Nem kéne először megvizsgálni a pálcájukat, hogy megtudjuk hány embert öltek meg? – kérdezte az egyik félénken. A szememet forgatva végül csak megkötöztem a könyörgő halálfalót.

- Egyiknek már úgy is mindegy, de rendben – legyintettem.

- Priori incantatem! – célzott az elkobzott pálcára az előbbi felszólaló auror. Pár másodpercig homlok ráncolva vizsgálta a múltban elvégzett varázslatokat, majd megszólalt. – Csak négy. Négy embert ölt meg – mondta végül.

- CSAK négy? – néztem rá dühösen. – Akkor is CSAK négynek mondanád, ha a te családodból ölt volna meg ennyi embert? – emeltem fel a hangom, mire az auror összehúzta magát.

- Ne... nem – mondta szinte már cincogva.

- Saját kezüleg is megölhetett egy embert – pillantottam vissza a halálfalóra, aki a fejét rázta.

- Nem! Esküszöm, én nem! – pánikolt. Mélyen a szemébe nézve elővettem a legilimenciai tudásom, amiben most sem csalódtam.

- Hazudik – mondtam sötéten.

- Honnan tudja? – szólalt fel egy másik auror bátorságot szerezve.

- Onnan, hogy legilimentor vagyok – válaszoltam anélkül, hogy ránéztem volna. – Avada kedavra! – emeltem fel a pálcám, a halálfaló pedig utoljára felkiáltott, majd élettelenül dőlt el a sárban, még mindig megkötözve. – Vigyék innen őket – fordultam meg, hogy elhagyjam az erdőt, a csapatom pedig elhűlten nézett utánam.

***

- Átvennéd őt? – állt meg Andromeda.

- Persze – válaszoltam megszeppenve, majd tehetetlenül, de átvettem az apró Teddyt. Még olyan kicsi és törékeny...