Anabell Potter története

Part 84 - Roxfort ostroma (2)

- Meg kell keresnünk a kígyót! Meg kell ölnünk!

Rohantam, ahogy csak a lábam bírta. Valahol a távolban hallottam Harry hangját, de abban a percben, csak egy dolgot akartam – látni Perselust, tudni, hogy jól van. Anélkül képtelen voltam tovább harcolni.

Holttestekre taposva menekültem kifelé, miközben nem győztem a lábam alá és a felém repülő fénycsóvákra figyelni. Eddig is éreztem és tudtam, hogy háború van, de most először, ebben a csatában éreztem úgy magam, mint egy igazi katona. Egy katona, aki a frontvonalon van, és a kerülötte lévő társai sorban hullanak el. Nem tudtam az alakokra nézni, akiken átküzdöttem magam, de nem is akartam. A fájdalom belém mart volna, ha éppen egy közeli szerettem mellkasára taposok rá, miközben én önző módon csakis egy személyt keresek.

Ó, drága Fred... képtelenség belegondolni, hogy meghalt. A gondolat, hogy lehet a következő holttest, amit találok, az Perselusé lesz, úgyszintén megrémített.

A Roxfort szellemei ugyanúgy felvették a harcot a betolakodókkal szemben, és a legnagyobb teljesítményt Hóborc érte el, aki minden talált dolgot az irányukba hajított. Elhaladtam Dean és Parvati mellett is, akik Dolohovval küzdöttek. Aztán Neville és Bimba professzor rohant el mellettem, akik csápfüvet dobáltak a halálfalókra, amik egy-kettőre benőtték és megfojtották őket. Én pedig futás közben igyekeztem védekezni, ha pedig tudtam, akkor támadtam is pár halálfalóra, akik éppen nem figyeltek.

Újabb óriáspókok léptek be az iskola területére, én pedig utolsó pillanatban ugrottam félre előlük, és mihelyst a közeledő társaimmal kezdtek el foglalkozni, szó szerint kivetettem magam a tölgyfaajtón. Azonban a szabad ég alatt sem volt jobb a helyzet, mint bent a kastélyban.

Zihálva lefékeztem, és újult erővel söpört végig bennem a rémület. Egy négy lábú szörny – egy vérfarkas szemelt ki magának, aki ott hagyta az alig mozduló Lavender Brownt, és felém vette az irányt.

- Greyback – suttogtam.

Eljött az idő. Ő számomra egy tüske volt a bőröm alatt. Megígértem neki, hogy megölöm, ha még egyszer találkozunk. Már kétszer nem tartottam be neki az ígéretemet, harmadjára már muszáj volt.

- Obstructo! – céloztam rá, amikor már túl közel ért hozzám, ezzel egy kicsit hátráltatni tudtam őt, de mivel vérfarkas alakjában volt, sokkal nehezebb dolgom akadt vele szemben. – Reducto! – ezzel még messzebb sikerült őt löknöm, és Greyback a hátára fordult. Azonban másodpercek alatt felpattant, és ez idő alatt el kellett ugranom egy zöld fénycsóva elől, amit valaki felém küldött.

Vicsorgott rám a vérfarkas, és megnyalta a szája szélét. A szemébe nézve tudtam, hogy alig várja, hogy széttéphessen. Az átok könnyedén, bűnbánat nélkül gördült a nyelvemre.

- Corinebriare – a vörös fénycsóva – sőt, ahogy jobban megnéztem inkább bordó – eltalálta Greybacket, aki megtorpant tőle, és felnyüszített. Az oldalára fordult, miközben rúgkapálni kezdett, de nem úgy nézett ki, mint aki megakar halni. Már készültem a halálos átokra nyitni a szám, de az öléssel megelőzött Trelawney, aki a kastély ablakából egy kristálygömböt lőtt ki pálcája segítségével, és egyenesen Greyback fejét találta el, amitől aztán a farkas többé nem mozdult.

Nem foglalkoztam többet vele, ismét futásnak indultam. Menet közben egy védőbűbájt húztam Ginny köré, amikor egyszerre két vörös fénycsóva indult el az irányába, legközelebb pedig Kingsley ellenfelét hatástalanítottam.

Azt sem tudtam hová tartok, de a fejemet kapkodva kerestem a jól ismert fekete talárt. Az éjszaka sem könnyítette meg a dolgom a keresésében, bármerre fordultam, sehol sem láttam őt.