Anabell Potter története

Part 51 - Misztériumügyi Főosztály (2)

Bemenekültünk a kristályedényes terembe, ahol elbújtunk az asztalok alá. Minden porcikám reszketett a tudattól, hogy bármelyik percben meghalhatunk.

- Lehet, hogy egyenesen tovább szaladtak az előcsarnokba * – lihegett egy halálfaló.

- Azért nézzünk be az asztalok alá! * – felelte a társa.

A többiekkel együtt én sem vártam meg, hogy ránk találjanak, így azonnal támadtunk.

- Petrificus Totalus!

- Stupor! * – Harry és az én átkom a közelben lévő halálfalót egyszerre találta el, azonban a messzebb lévő elugrott a következő varázslattól, amit kiejtettem a számon, és megcélozta az asztal alól kibújó Hermionét.

- Avada... * – Harry rávetette magát a halálfalóra, amitől sikeresen célt tévesztett a halálos átok.

- Capitulatus! * – célzott Neville a halálfalóra, de Harry pálcája is a levegőbe repült a halálfalóéval együtt.

- Invito pálcák! – szóltam, mire mind két pálca a kezembe repült.

Az eddig a pálca irányába futó halálfaló megtorpant, és megfordult, hogy felém induljon el.

- Stupor! – céloztam rá, mire a csuklyás alak megdermedt, majd összeesett egyenesen a kristályedénynek esve. Neville is ugyanezzel az átokkal célozta meg őt, azonban az átka egy szekrényt talált el. – Harry, itt a pálcád! – dobtam az irányába.

- Köszi * – biccentett Harry. – Jól van, tűnjünk el... *

Még egy utolsó pillantás erejéig visszanéztem a halálfalóra, aki a kristályedényre esett, és amit láttam, attól eltátottam a szám.

A feje összezsugorodott és kopaszodni kezdett. A borosta visszahúzódott a bőrébe, arca rózsaszínes lett és sima. A vastag nyakán egy babafej lett, ami aztán ismét nőni kezdett vissza és szakálosodni.

- Ez az Idő * – suttogta borzadó ámulattal Hermione. – Maga az Idő... *

Azonban nem volt időnk Hermione szavait emészteni, mivel a szomszéd teremből hatalmas ordibálás hallatszódott.

- Ron! * – kiáltott fel Harry. – Ginny? Luna? *

- Ne kiabálj! – szóltam rá. – Ha halálfalók a közelben vannak meghallhatnak!

- Ezzel itt mi lesz? – kérdezte Neville a folyamatosan átváltozásban lévő halálfalót bámulva.

- Nem tud megmozdulni a sóbálvány-átkomtól, szóval addig itt marad – szóltam. – Gyerünk megkeresni a többieket! – ragadtam meg Hermione karját, aki még mindig megkövülten nézte a halálfalót, majd figyelve a lépteinkre, halkan futva elindultunk kifelé a teremből.

Azt sem tudtam hová rohantunk, csak követtem Harryt. Újabb két halálfalóval futottunk össze menekülés közben, akik mihelyst megláttak minket, minden erejüket beleadva futni kezdtek felénk. Elkanyarodtunk egy másik terem irányába, aminek az ajtaját Hermione becsapta, és már készült rátenni az ajtózáró varázslatot, de a halálfalók gyorsabbak voltak, és berúgták az ajtót.

- Obstructo! * – kiabálták diadalmasan. Úgy éreztem, mint akit mellbe vágnak. Éreztem, hogy eltűnik a talaj a lábam alól, felemelkedek a levegőbe, és repülök egy jókorát. A hátam neki ütközött valaminek, majd amikor végre földet értem, tudtam meg mi is az. Átestem egy íróasztalon, aminek köszönhetően jól bevertem a derekamat és a fejem hangosan koppant a kőpadlón. Mikor lesz már ennek vége?

- Elkaptuk! * – harsogta az egyik halálfaló, mire a szemem azonnal felpattant. – Itt vagyunk egy irodában a...*

- Silencio! * – némította el őt Hermione, miközben én nagy nehezen kimásztam az asztal mögül.