Anabell Potter története

Part 73 - Ártatlan lélek

Lassan már szeptember vége közeledett. Az időjárás nem hűlt le, még mindig kellemesen meleg volt, azonban az esték már sokkal hűvösebbek és hosszabbak voltak.

Harry pár héttel ezelőtt elárulta, hogy Mundungus vallomása alapján Umbridge-nél van a medál, így ahányszor a minisztériumban voltam, nyitott szemmel jártam, hátha meglátom rajta.

Egyszerre fogott el maró érzés és izgatottság, amikor kivezényeltek, hogy fogjunk el tíz mugli születésűt, és vigyük be őket a tárgyalásra. Tudtam, hogyha legalább futólag is, de összetalálkozok így Umbridge-dzsel, még ha ilyen borzasztó dolgot is kell elvállalnom cserébe.

Érdekes módon jó pár auror rá lett az ügyre állítva, és amikor sorban álltunk, várva az új miniszterünk Pius Thicknesse-, a Mugliivadék-ellenőrző Bizottság elnökét és egyben az államtitkárunkat, Umbridge- és Yaxley érkezését, Robards is feltűnt a színen, majd amikor a három személy megérkezett, előre lépett.

- Valami kérdése van, parancsnok? – vonta fel a szemöldökét Thicknesse, aki mögött bal oldalon Percy – aki meglepetésemre szintén jelen volt –, jobb oldalon pedig a békaképű Umbridge állt, aki végig mérte az aurorokat. Amikor meglátott engem fintorogva elmosolyodott, én pedig rezzenéstelen arccal elfordítottam a fejem, akkor azonban Yaxley-val találkozott a tekintetem, aki gyanakodva méregetett.

- Nem fogom az osztagomat ártatlan emberek megtámadására uszítani – szólt komoly, határozott hangon Robards. Éreztem, hogy a szívem gyorsabban kezd verni, és a talárom takarásában előhúztam a pálcámat. Robards hozzám állt a legközelebb, így a szeme sarkából meglátta a mozdulatom.

- Vegyem úgy, hogy ellenáll a Miniszter parancsának, Mr. Robards? – kérdezte vészjósló hangon Thicknesse.

- Magát is csak Imperius átokkal irányítják, balfácán – mordult fel, mire mindenki döbbenten kapott levegő után. Az egyedüli, aki nem lepődött meg a kijelentésén, az Kingsley volt – akitől pár ember választott el csupán –, és én.

- Fogják el! – parancsolta a miniszter dühösen dobbantva egyet. Hiába álltam hozzá a közel, mégsem mozdultam. Ahogy a hirtelen döbbenettől mások sem. – Azt mondtam fogják el! – ordította. Nem tehettem mást. Meg kellett őriznem a látszatott, így hát elsőre én ragadtam meg a bal oldaláról, majd erőszakosan kicsavartam a kezéből a pálcáját, amit gyorsan zsebre vágtam. A következő ember, aki mellém sietett az Dawlish volt, így hát ketten fogtuk őt, miközben a miniszterre néztünk vissza. – Vigyék az Azkabanba, aztán térjenek vissza a küldetésükre. A későbbiekben döntök az új aurorparancsnokról és Robards sorsáról – legyintett hanyagul, majd a többi auror felé fordult. – Senkinek sem tűröm meg ezt a tiszteletlen hangsúlyt!

A lifthez vezettük Robardsot, majd csendesen megtettük a kijáratig az utat. Mihelyst a felszínre értünk, ahonnan hoppanálhatunk, a pálcámat Dawlish felé fordítottam.

- Confundo! – volt már gyakorlatom ebben a varázslatban, így nem lepődtem meg, amikor Dawlish tekintete azonnal elhomályosodott. Úgy tűnt Robards sem lepődik meg a tettemen. – Itt a pálcája, bújjon el. Kitalálok valamit, hogy megszökött az Azkabanból, vagy...

- Ide figyelj, Potter – ragadta meg két kézzel a vállam, és feltűnt, hogy letegez, ami nem túl jó előjelnek számított. - Ha életben akarsz maradni, engedelmeskedj nekik. Ne törődj velem, én választottam ezt a sorsot...

- De hát az Azkabanba akarják magát küldeni! – hitetlenkedtem.

- Akkor vigyetek oda. Hitesd el velük, hogy az ő oldalukon állsz. Bomlaszd őket belülről, tedd őket tönkre, ahogy az öcséd tönkre vágja majd Tudjukkit – meghatódtam Robards szavain, és nem tudtam mit szóljak. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen mértékben az öcsém oldalán áll. – Ígérd meg nekem, hogy mindent megfogsz tenni, hogy elhitesd velük, hogy az ő oldalukon állsz! Hogy a leggyengébb pillanatukban ellenük fordulhass és tönkre tehesd őket! – nyeltem egy nagyot, miközben átgondoltam a szavait.