Anabell Potter története

Part 77 - Malfoy kúria

Úgy döntöttem meglátogatom Fredet és George-dzsot a boltjukban, ahol már úgyis rég jártam. Megfigyelés alatt tartották őket is, azonban mivel nem csináltak semmi gyanúsat, tovább folytathatták a bolt üzemeltetését, így volt elegendő megélhetésük, és támogatni tudták a nehéz helyzetben a családjukat is. Előtte pár órával üzentem nekik baglyon keresztül, hogy megyek, így el is indultam.

Ahogy az Abszol útra léptem, azonnal elfogott a hányinger és gombóc keletkezett a torkomban. Több mugli születésű is az utcára került a minisztérium miatt, és most páran közülük az Abszol úton húzták meg magukat.

- Kérem, elvették a pálcám... nincs munkám, adjon egy galleont, kérem!

- Gyerekeim vannak!

- Könyörgöm segítsen!

Tudtam, hogy ha elkezdek adakozni, akkor nem bírnak rólam majd leszállni, és saját magamat bajba keverem. Sietős lépésekkel ott termettem a bolt előtt, az utca legszínesebb épületénél, és beléptem rajta.

- Megjöttem, fiúk! – kiáltottam el magam, amikor feltűnt, hogy a boltban nincsennek vásárlók. Nem érkezett válasz, ami azt jelentette, hogy a raktárban vannak, vagy az emeleten. Bár fura volt, hogy a kasszánál Lee sincs ott.

Először az emeletre indultam fel, és amikor a lépcső felénél jártam, hallottam két beszélgető személyt, de nem tudtam kivenni, hogy mit mondanak.

Ó, akkor biztos valakit kiszolgálnak.

Felrobogtam a lépcsőn, majd amikor a személyek irányába fordultam, a mosoly lehervadt az arcomról, és sietve a pálcám után nyúltam, de már késő volt.

- Capitulatus! – a pálca kiröppent a kezemből, és egyenesen Runcorn felé szállt.

- Invito pálca! – nyújtottam ki a karom, mire a pálcám a levegőben visszafordult, mintha egy mágnes vonzaná magához. Mielőtt azonban elkaptam volna a pálcám, egy másik ártás talált el.

- Incarcerandus! – Dawlish volt a támadóm, és amikor a földre rogytam a szorító kötelektől már nem tudtam elkapni a pálcámat, ami a mellkasomnak ütközve lepattant rólam.

- Hol van Fred és George? – pillantottam fel rájuk ijedten. Nem érdekelt, hogy megtámadtak, tudnom kellett, hogy jól vannak-e.

- Hasonló sorsa jutottak, mint te – vigyorgott Runcorn, aki félreállt, és mögötte megálltam a fogva tartott ikreket, akiknek a szájukban is volt kötél, hogy véletlenül se tudjanak beszélni. Kétségbeesetten néztek rám, és próbáltak kiszabadulni, de mindhiába.

- Mire véljem ezt, Runcorn? – néztem rá dühösen. – Kollégák vagyunk! A minisztérium...

- Ó, elég a színjátékból! – forgatta a szemét Dawlish.

- Színjáték? – ültem fel a földről nagy nehezen.

- Felismertem a házimanód nyakában lévő medált. Elloptad Umbridge-tól! – nézett rám rezzenéstelen arccal Runcorn. – Először véletlen egybeesésnek tituláltam, hogy esetleg neked is a birtokodban van egy ugyanolyan medál. Azonban Madam Umbridge felvilágosított, hogy az egy családi ereklye, nincs neki párja – legszívesebben a képébe röhögtem volna, amiért elhitt egy efféle hazugságot, és kitálaltam volna neki az igazságról.. – Így hát megkérdeztem Madam Umbridge-dzset, hogy miért nem hordja már a medálját, és azt mondta, hogy elveszítette! És érdekes módon aznap este, amikor megtámadott titeket a sárvérű, és te olyan ''bátran'' védelmezted őt! – húzta ravasz vigyorra a száját. – A saját házimanód buktatott le téged, Potter. Most pedig viszünk titeket a Malfoy kúriába.