Anabell Potter története

Part 80 - Kagylólak

- Most szabadultál ki onnan! Nem mehetsz vissza! – mondta Perselus fenyegetően. – Szólj Sipornak!

- Azt nem lehet! – reszketett meg a hangom. – Nem bízok benne! Mi van, ha átpártol Narcissa és Bellatrix oldalára? Nem kockáztathatok! – ledobtam magamról Perselus tiszta ingét, majd a pálcámat elővéve egy tisztító bűbájt szórtam a ruháimra, majd sietősen felvettem azokat.

- Anabell...

- Nem, Perselus! – fordultam felé, élesen szólva. – Az öcsémről van szó, az egyetlen vérrokonomról. Az sem érdekel, ha meghalok, csak hozzam ki őt élve! – bár kiabáltam, de az arcom érzelemmentes maradt. A pár év alatt mesteri szintre fejlesztettem az okklumencia tudásom, amit már néha akkor is bevetettem, amikor már észre sem vettem. Volt úgy, hogy egész napokat az okklumencia pajzsom alatt töltöttem, holott, amikor elkezdtem tanulni, örültem, hogy pár percig fenn tudtam tartani.

- Nem foglak egyedül oda engedni – szólt szigorúan Perselus, én pedig gúnyosan felnevettem.

- Nem hagyom, hogy az életedet kockáztasd és a pozíciódat. Megoldom egyedül, ahogy sok mást is megoldottam egy magam – léptem a hálószobai tükör elé, miközben gyors mozdulatokkal egy szoros kontyba kötöttem a hajam.

- Ezt nem te fogod eldönteni, hanem én – lépett mögém, és a tükörben találkozott a tekintetünk.

- Mi lesz Dumbledore-ral? – kérdeztem lágyabb hangra váltva.

- Baszok Dumbledore-ra – csattant fel, mire önkéntelenül is elmosolyodtam. – Nem maradt belőle semmi más, csak egy portré. Háború van. Kitalálunk majd valamit – fordított maga felé, én pedig hiába kerestem a szavakat, nem találtam őket. Egyszerűen néma maradtam. – Gyerünk, mentsük meg a hálátlan öcsédet és barátait a nagyképű vérmániásoktól – húzta apró mosolyra a száját, én pedig hálásan felnevetve a nyakába borultam.

- Annyira, de annyira szeretlek...

- Ez már egy kicsit azért nyálas – morogta, de hangja mégis jókedvűen csengett. Elhajoltam tőle és egy erőteljes csókot nyomtam a szájára, amit ő előszeretettel viszonzott.

- Induljunk – mondtam egy levegővétel után.

***

Nem kellett azon gondolkodni, hogy hogyan jutunk be a Malfoy kúriába, mivel Perselus pontosan ismerte a védelmi bűbájokat, így azokat hatástalanítva pár perc alatt bent voltunk a birtokon.

Halk léptekkel osontunk fel a lépcsőn, miközben a házat egy női sikoly töltötte be. Egy ismerős női sikoly. Abban a pillanatban Hermione volt az én helyemen.

- Érdemesebb lenne először a pincébe menni kiszabadítani az öcsédéket – suttogta Perselus, miközben megragadott a karomnál fogva. – Úgy többen lennénk ellenük, ha kiakarjuk élve hozni Grangert...

Összeszorult a torkom, ahogy belegondoltam, hogy esetleg Hermionét halálra kínozhatja Bellatrix. Bólintottam egyet Perselus irányába, majd vissza lementünk és Perselus elvezetett a pincéig.

Meglepődve láttam, hogy a cella rácsos ajtaja nyitva volt, így nem törődve semmi mással, rémülten futottam le a maradék lépcsőfokokon, egyenesen be a sötétségbe.

Hirtelen fénygyúlt, majd a meglepődött Ron nézett rám vissza az önoltóval a kezébe. Mögötte Luna, Dean és Ollivander állt, mind a hárman nem túl jó bőrben, Rontól jobbra pedig Harry állt a földre bámulva, ahol egy kisalak feküdt.