Anabell Potter története

Part 70 - Nyomozás

Szabad időmben, amikor nem a minisztériumban voltam, segítettem Mrs. Weasley-nek a ház takarításában, és az esküvői előkészületekre, amikor pedig nem ezt tettem, akkor a saját készítésű varázslatomat javítgattam, amivel csak az volt a gond, hogy nem tudtam kin tesztelni.

Amikor pedig nem tudtam semmivel sem elvonni a figyelmemet, akkor csakis egy dolgon járt az eszem: honnan találhatott ki ilyen jó tervet Mundungus Fletcher?

Én voltam az egyedüli, aki kételkedett abban, hogy ő találta ki, így hát úgy döntöttem utána járok. Három személynek is mondtam, hogy ha bármit megtudna Mundungus tartózkodási helyéről szóljon nekem: Robards-nak, Mr. Weasley-nek és Aberforth-nak. Egyáltalán nem lepődtem meg, amikor az utóbbi, Dumbledore öccse küldött egy sürgős baglyot, hogy a Szárnyas Vadkanban van Mundungus. Nem is késlekedtem, csak magamban átkoztam Aberforth-ot, hogy nem patrónust küldött – hisz az sokkal gyorsabb –, de mihelyst megkaptam a levelet, hoppanáltam is Roxmortsba.

Aberforth-nak egy biccentéssel megköszöntem az információt, majd csuklyát húzva a fejemre, átsétáltam az asztalok között, és leültem Mundungussal szembe.

- Érdekelne az üzlet? – motyogta az orra alatt, és még az asztal másik oldaláról is éreztem a belőle áradó alkohol szagot.

Az asztal alatt előhúztam a pálcámat, majd nonverbálisan hangtalanító védőbűbájt szórtam körénk.

- Locomotor mortis – céloztam a lábára, mire Mundungus összerezzent. – Ha nem akarja, hogy az Azkabanba juttassam, felelnie kell pár kérdésemre.

- Nem loptam el semmit! – kiáltott fel, hogy felhívja ránk a figyelmet, azonban senki sem hallotta meg.

- Nem hallanak minket, maga idióta. És mellesleg mindig lop, de most nem ez érdekel – az asztal alatt még mindig felé tartottam a pálcám. – Őszintén feleljen, mert nem fogok Veritaserumot beszerezni ezért. Szóval maga árulta el a rendet? – kérdeztem.

- Nem, én nem! – fejéről lecsúszott a csuklya, miközben rémülten zihált.

- Jól figyeljen rám. Biztos ebben? Nem lehet, hogy konfúziós bűbájt szórtak magára? Egyáltalán nem rémlik, hogy bárkivel is találkozott volna? – kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra, azonban ostobaság volt tőle ilyet kérdeznem, mert bizonyára úgy sem emlékszik rá.

- Én rám konfúziós bűbáj? A ménkűbe' az lehetetlen – horkantott fel, de a következő pillanatban kivarázsoltam a pálcát a zsebéből, majd kiemeltem az asztal alól. – Hé! Tolvaj, tolvaj! Ellopta a pálcámat! És nem tudok feláni'! – kiabált ismét.

- Még mindig nem hallanak minket, bolond – morogtam az orrom alatt. – Priori Incantatem! – céloztam a pálcájára, majd elemezni kezdtem. Az utolsó bűbájt, amit használt egy lefegyverző bűbáj volt. – Ki ellen használta a lefegyverző bűbájt? – kérdeztem.

- Nem használtam lefegyverző bűbájt senki ellen – morogta kelletlenül.

- Vagy csak nem emlékszik, hogy használt – meredtem magam elé. Most már biztos voltam abban, hogy valami nem stimmel. – Kipróbálok magán valamit, nem hiszem, hogy fájnia kéne – emeltem fel a pálcám.

- Mi, ne! Segítség! – ismét felkiáltott, én pedig az orrom alatt megint az ''idióta'' jelzőt motyogtam.

- Appare Vestigium – céloztam rá, majd meglepődve láttam, hogy beválik. Ezt a varázslatot általában tárgyakon vagy helyszínen szoktam használni, hogy kimutassa a használt varázslatokat, nyomokat, és esetleg nyomkövetővé tudjam azokat változtatni. Mundungussal hasonló dolog történt – a mellkasán megjelent egy aranyfolt, ami azt jelentette, hogy a közel múltban valaki megtámadta őt. – Nem emlékszik rá, hogy megtámadták volna? – kérdeztem. – Mielőtt dehoppanált volna a Rend akciójáról, eltalálták?