Black Rose Curse (Fekete Rózsa Átok) HUN

41.Sajnálom..

Kijött Cam a fürdőből.

-Mikor jöttél?-kérdezi halál nyugottam.

-Tényleg szükséges a válasz? Nem.. Inkább az a lényeg, hogy veled vagyok..-közeledtem hozzá. Végül a női bájnál döntöttem. Az mindig hatásos. Mikor már elötte voltam pár centikre, nyelt egyet. Nem mert a szemembe nézni. Elröhögtem magam.

-Zavarban vagy?-mosolyogtam. Végig simítottam arcán a kezem. Ilyen könnyű lenne átveri az erősebbik nemet?

-Mi? Én.. Nem! Dehogy is.-nézte az ajkaimat. Na azt már nem!

-Milyen volt a gyerekkorod?-fordultam meg. Háttal neki, elindultam az ágy felé. Leültem, majd ránéztem. Meg sem mozdult azóta, mióta elmentem onnan. Ennyire sokkolta volna?

-Miért kérded?.. Nem volt semmi különös benne.-rázta a fejét.

-Miért véded az apád ennyire? Megfenyegetett? Mi történt a múltban? Mondd el.. Cam.-a végét már suttogva mondtam. Na ez bevált. Ismét nyelt egy nagyot és elindult felém. Leült velem szembe.

-Anyám egy gonosz nőszemély volt. Csak a két kis kedvencével törődött.

-Kik azok?-vágtam közbe.

-Szerinted?-mosolygott.-Brian és Shan. Anyuci kis kedvenckéi. Ryan és én, voltunk a rosszak. Míg nem jött Joey, aki mindannyiunkat felül múlt. De az most nem lényeg.-nevetett.-Apánk, Ryan és Shan születése után, nyugottabb lett. De még voltak kitörései. Anyánk napokat sírt miatta. Persze a kis fiai ott voltak. Mindig. Benyalták magukat. Én apánk oldalán voltam. Veszekedtek. De, nem zavart. Majd kiderült. Anyánk gondoskodott arról, hogy apánk munkáit megakadályozza. Ezért..-mesélte könnyes szemmel.

-Ezért?-fogtam meg a vállát bíztatásként, hogy folytassa.

-Az maradjon holnapra.-törölte meg szemeit. Megsajnáltam. Anyja nem.. Nem szerette. Nálunk is megvoltak osztva a gyerekek, de nem voltak ilyen harcok.

-Sajnálom. Itt maradjak veled?-kérdeztem mosolyogva. Bólintott.

Este:

Amit Cam mesélt.. Arról fogalmam sem volt. Szörnyű gyerekkoruk volt, mind a szüleik miatt. Végül megsajnáltam szegényt és nála maradtam. Jelenleg nézem ahogy alszik.

-Meddig bámulsz még?-kérdezte csukott szemmel.

-Megijesztettél!-ütöttem meg a karját.

-Na most te mesélj! Milyen volt a kis hercegnő, mikor még anyuci és apucinál volt?-kérdezte.

-Semmilyen. Egyedül voltam. Anyám nen törődött velem. Apánk, ha épp nem szórakozott a haverjaival, mint egy tinédzser, otthon volt és akkor volt csak társaságom, a cselédeken kívűl. Sajnáltam őket is. Szolgálják az egész házat és Anyám úgy beszél velük, mint a kutyákkal. Apa pedig mindegyikkel kikezdett.-nevetett ennél a résznél.-Nálunk nem volt kis kedvenc. Mindannyiunkkal ugyan annyira törődtek.. Semennyire. April próbált a legnagyobb kritikusának megfelelni. Saját magának és a szülő anyjának. Mind hiába. Esme, velünk foglalkozott. Anyám helyett anyám volt. És egyik legjobb barátom. Ő foglalkozott velem. Bella pedig.. Nap mint nap az edzésére járt. Hogy sikerüljön neki az örző vizsga. Amit, megjegyzem még mindig tanulja. Mikor 2 évesek voltunk, megszülettek a fiúk. Stephan éltanuló. Erik pedig a lányok kedvence. Büszke vagyok mindannyiukra. Ellentétben velem, mindenki le rakott valamit az asztalra. A két nővérem.. Egyik gyermeket válalt, másik tanít és próbálja meghódítani gyermekkori szerelmét, aki a tanárom volt..-ismét nevetett. Így kell mesélni! A szomorú történeteken is meg lehessen szakadni a nevetéstől.-Mégis a húgomra vagyok a legbüszkébb. Minden egyes nap harcol azért amit szeret. Nem számít, hogy egy rossz lépés és elbukhat. Mindig küzd a céljáért.-fejeztem be. Úgy csinált mintha bealudt volna, ismételten megütöttem. Mosolygott és átölelt.

Elaludtam. Biztonságban éreztem magam mellette.. Mi?! Miket hordok itt össze? Semmit sem jelentett! Semmit.. Azt hiszem..