Black Rose Curse (Fekete Rózsa Átok) HUN

90.Igazság előtti órák

-Mit találhattam volna?-kérdeztem halkan és lassan, fokozva a feszültséget.

-É..én nem.. Miért nem beszélünk másról? Mi van köztetek Cameron-nal?-terelte a szót.

-Mondd el! Mit rejtegetsz.. Axel..?

-Se..semmit! Kérlek.. Beszéljünk másról!-olyan gyenge..

-Nincs semmi köztem és közte. Megnyugodtál?-mondtam el neki is.

-Hogy..? Akkor Benjamin még nem..-gondolkozott el valamin.

-Hogy mivan?! Miért hagyod félbe a mondatot?

-Ha még nem kérte meg a kezed, akkor Benjamin addig akar várni míg megnyered a Klánok köztit és akkor a fia lesz a..

-Tessék..? Ezért.. Nem lehet! Megkérni a kezem?!-akadtam ki.

-Igen, mert akkor Cameron lesz az Uralkodó, ameddig te nem halsz meg, amiről tudjuk, hogy egyhamar nem fog bekövetkezni a tisztavérűséged miatt.

-És.. Ha nem nyerem meg a játékokat?-tettem fel a legnyilvánvalóbb kérdést.

-Megöl. Az erőd és a felesége ereje mind az övé lesz. Szóval.. Ha megnyered feleség leszel és "uralkodó", de ha nem halott-mondta ki rezzenéstelen arccal.

-És ebbe nem tudsz beleszólni?! Vagy April..? Mert ugye.. Ő a "szülőm".

-Amint megnyered a játékokat már nem fog számítani a korod. Sem az hogy bele-e egyeznek a hozzátartozóid. Megkérik a kezed..

-Hé! Ha a leánykérésre nemet mondok..?

-Nem mondhatsz.

-Mégis miért nem?!

-Benjamin megölnek akkor is. A fia meg azt csinál, amit ő mond szóval számíthatsz arra, hogy eljegyeznek.

-Én nem akarok senki felesége lenni! Főleg nem egy olyanhoz, aki..-néztem a földet.

-Aki?-kérdezte.

-Aki itt hagyott mikor a legnagyobb szükségem van rá..-bekönnyeztem, amit Axel észre vett és megölelt.

-Semmi baj! Ne félj! Kitalálunk valamit Nicholas-sal.. Ígérem!-ölelt szorosabban.

-Meg..megfullad..ok.. AXEL!!!-ordítottam az utolsó szusszal amit ki tudtam magamból préselni. Ha nem enged el én komolyan megfulladok..

-Sajnálom!-nevetett.

-Nevetséges, hogy majdnem megöltél?!

-Ha nem én.. Benjamin megteszi-komolyodott el, majd ismét mosolygott.

-Olyan szemét tudsz lenni!-boxoltam bele a karjába.

-Legalább engem nem fog elvenni egy idióta aki apucitól vár elismerést..

-Jut eszembe.. Hogy van a barátnőd?-védtem Cameron-t. Nem tudom miért..

-Haha.. Látom beletörődtél, hogy menyasszony leszel!

-Még nem is biztos, hogy ez a tervük. Ezt csak a te találtad ki!

-Én ezt tenném.. És ugye Benjamin sokkal "okosabb" nálam-mondta.

-Nem kell nyalni a főnöknek! Nincs itt..-nevettem. Olyan jó beszólni neki..-Elméletileg.

-Itt a falnak is füle van! De.. Nincs "itt". Általában otthon dolgozik, tudhatnád hisz ott laktál! Csak különleges alkalmakkor jön be az irodájába.

-Most hogy mondod.. Mindig ott volt, mikor valami történt. Ha meg elment, vitte Cameron-t is..

-Jobban ismerem az "apósod" mint te-nevetett.

-Köcsög-mondtam.

-Kemény visszaszólás, Hercegnő!-nevetett tovább. Ilyenkor úgy megütném..

-Megmondalak Ismene-nek!-mosolyogtam, pedig próbáltam komoly arcot vágni.

-Nem mész anyámhoz!

-Oh.. Dehogyis nem!-mondtam, majd megfordultam és próbáltam kijutni az ajtón, de visszahúzott.-Axel! Ha nem engedsz el..

-Fenyegetsz is?!

-Nem. Figyelmeztetlek!-nevettem.

Megharaptam a kezét, így elengedett. Kifutottam az ajtón, le a lépcsőkön. Majdnem elestem vagy 5-ször, de lejutottam.

-Mi az?-kérdezte meglepődve Ismene.

-A..fiad..-próbáltam kinyőgni egy értelmes mondatot, de a "futás" miatt nem sikerült normálisan megszólalnom.

-Mit csinált már megint?-nézett az anyai szigorral az arcán.

-Anya! Ne hallgass rá! Látod nem tud beszélni se!-nevetett a saját hülyeségén.

-Oh szóval ez miatt futottál..-esett le neki, hogy "játszuk" az ovist-Hagyd békén! Megértetted?

-Hogy..? Neki hiszel?!

-Persze. Őt jobban szeretem-mosolygott. Na jó! Látom már kitől örökölte a humorát Axel..

-Megjegyeztem "anyu"-mondta, miközben mutatta a kezével az idézőjelet.

-Én is Szeretlek-kiabálta a fia után, mikor már sétált felfelé a lépcsőn.

-Látom mennyire.

-Így szoktatok beszélgetni is? Ordítva?-kérdeztem mikor már kaptam levegőt.

-Néha-mosolygott.

Az én anyám miért nem volt ilyen? Nála csak a könyvek, tanulás, "nemesi viselkedés", nőieség stb.. dolgok léteztek. Semmi viccelődés, nevetés. Egyedül Apuval tudtam úgy beszélni, mint Ismene-vel.

-Hahó..-integetett valaki az arcom előtt.

-Hogy.. Igen? Figyelek.

-Akkor mehetünk?-kérdezte Nicholas.

El is felejtettem.

-Pe..persze! Mehetünk..-fordultam meg.

Elindultunk a kocsihoz. Beszáltunk.

-Indulhat!-intett a sofőrnek.

Csendben ültünk kb. 10 percen keresztül. Majd megtörtem a csendet.

-Mikor kell készülődnöm a Klánok köztire?

-Hogy..? Oh. Hát.. Előtte 2-3 héttel. Vagy amikor szeretnéd. Elkezdheted akár holnap is-válaszolta.

-Rendben.

Ezután egész úton bámultam kifelé az ablakon. Figyeltem, ahogy elhagyuk a fákat. Néztem a madarakat, ahogy szabadon szállnak a nagy, kék égen. A gyerekeket, miközben boldogan és gondtalanul futkároznak az udvarokban. A szülőket, ahogy figyelik őket és ügyelnek arra, hogy minden rendben legyen. Majd sikítás. Egyik gyerek elesett. Bőg és.. Vérzik a lába.

-Ne figyelj oda! Tudom, hogy nem bírod a vért.-szólt Nicholas, mikor látta, hogy kezdek rosszul lenni és bámulok ki az ablakon.

Elnáztem onnan.

-Uram, pár perc és ott vagyunk-mondta a sofőr.

Válaszul csak bólintott.

Igaza volt. 4-5 perc múlva meg is érkeztünk a házukhoz.

-Hát.. Üdv a pokolban-mosolygott.

-Bíztató.