Changed My Mind [H.S ]

Prológus

Prológus

A reggeljeim szokásos menetrend szerint történnek: Felkelek, bevonszolom magam a fürdőbe és ott is maradok egy jó darabig, amíg emberi külsőt faragok magamból. Még mindig ásítozva bandukolok át a gardróbba egy szál köntösben, nem is figyelek arra, hogy mit honnan veszek el vagy, hogy mi lesz a végkifejlet a mai szerelésemben. Ez az előnye annak, ha le se tojják, hogy létezel. Természetesen az egyenruha kötelező az iskolámban így nem is kell nagyon válogatnom.

Rendmániámnak köszönhetően, - amiért már én is kezdek magam miatt aggódni- a táskám, amiben az iskolai dolgaimat összepakoltam már a széken várja, hogy a hátamra vegyem. A telefonomon elindítok egy random zenét a lejátszási listámból majd kilépek a szobából.

Tátogva megyek végig a hosszú csendes folyosón, míg James Bay különleges hangja búg a fülemben. Néha belegondolok, hogy mi lenne, ha kistestvérek hada cikázna ide-oda, hogy a nagy testvérük rendezze le az aktuális balhét, ami kialakul a reggeli készülődés közben. Elmosolyodok, ahogy belegondolok, anya, hogy ki lenne tőlük, de mégis hálás lenne nekik, amiért a világon vannak.

De sajnos a rideg valóságban semmi sem ilyen boldog. Anyáék engem is csak nagy nehezen tudtak összehozni egy műtéti baleset miatt. Anyának vakbél gyulladása volt még fiatal korában és a rutin műtét közben az orvos ollója oda is tévedt ahova nem kellett volna.

Így történt, hogy a szüleim évekig próbálkoztak már épp ott voltak, hogy lemondanak a gyerek vállalásról, amikor bejöttem a képbe.  Még időben, mert az édesanyám elég durván munkamániás az én szeretett apukámmal egyetemben, így ha elfelejtkeztek volna a baba projektről, akkor bizony lejárt volna az a bizonyos biológiai óra és én most nem lehetnék itt a felnőtté válás küszöbén.

A szüleim London legsikeresebb ügyvédei, mindig is úgy gondoltam, hogy egymásnak köszönhetik, hogy idáig eljutottak, mindig is segítettek egymásnak, ha elakadtak és kart karöltve ugrották át az akadályokat, amit az élet eléjük sodort. Még szerencse, hogy önálló és csendes gyerek voltam, aki nem sokat barátkozik más gyerekkel. Sokáig aggódtak értem, hogy nem fogok tudni majd beilleszkedni az iskolában, de úgy, tűnik a csendes és láthatatlan tulajdonságok nekem kedveztek. Általános iskolában ez bevált senki nem zargatott, nem mondom azt, hogy a gimnáziumban ez másképp lett volna, de itt minden más. Egy két kellemetlen személy bárhol akad. De ezektől is hamarosan megszabadulok.

Mire leérek a földszintre, már az egyik fülesem ki is kapom és lelkesen szimatolok a konyhában található frissen lefűzött kávé után. Anyukám már a telefonját pörgeti, a napi teendőit olvassa. Kezében bögre, míg az én kávém az utazó poharamban vár rám.

- Jó reggelt! - nyomok egy cuppantós puszit az arcára.

- Neked is kincsem. - mormolja a telefonjába merülve.

- Apa? -kérdezem.

- Kutyát sétáltat. - mormogja.

Vállat vonok. Csak a szokásos reggeli rutin a Benett rezidencián.

A kutya szó mögött természetesen nem egy aranyos kiskutya áll hanem egy orbitális 20 kilós Dán dog. Az én kisbabám. Csupán csak pár hónapos.

Mire megízesítem a kávémat anya már szerintem el is felejti, hogy a világon vagyok. Nyomok még egy cuppanós puszit az arcára majd a kávémba kortyolva az ajtó felé tartok, ami a garázsba vezet.

- Legyen szép napod! - szól utánam. Elmosolyodom. Az én kelekótya anyukám.

A garázsba leérve kerülgetem anya és apa autóját, míg végre az enyémhez érek. Előkapom, a kulcsot a zsebemből majd bepattanok a fehér Range Roverembe. A táskámat az anyósülésre dobom majd feltűröm khaki színű dzsekim ujját, a tincseimet pedig a fülem mögé tűröm. Megnyomom a garázsajtó nyitó gombját, és míg az felemelkedik, a telefonomat csatlakoztatom az autó rádiós rendszeréhez hamarosan már az egész kocsi belsejében Lukas Graham hangja szól.

A kocsival kigurulok, a kapuhoz majd miután kinyílik, kihajtok rajta és belevetem magam a Londoni forgalomba. 

Bő fél óra, míg a Westminster koedukált magániskolához érek. Ez egy nagyon szigorú követelményekkel és tanári karral rendelkező iskola. Természetesen így látják a laikusok. De ez is egy ugyanolyan iskola, mint a többi. Vannak keményebb kezű tanárok és vannak lazábbak.  Leparkolok, a kocsival majd belevetem magam az egyenruhások rengetegébe. Természetesen a fülhallgatóm a fülemben van, de itt nem tátogok. A világért sem. A fotós klubból páran felém intenek, én pedig udvariasan visszaintek halvány mosolyt erőltetve az arcomra. A fotós klub az oka, hogy nem vagyok teljesen befelé forduló. Ott emberekkel osztozhatok a 14 éves korom óta tartó mániámnak, a fotózásnak.

Így is találtam munkát nemrégiben.

Az egyik magazinnál vagyok címlapfotós de még csak gyakornokként. A nagy előléptetésre még várnom kell. A szüleim rendeztek nekem egy kiállítást a képeimből ezzel is jelezve, hogy ők teljes mellszélességgel támogatnak ebben. A kiállításnak híre ment és már csak azon kaptam magam, hogy a VOGUE magazinnál vagyok és kisebb megbízásokat vállalok el. 

Tovább haladok majd belépve az iskola épületébe a tantermembe megyek. Az osztályom elég laza, ha azt vesszük, nem vagyunk összeszokott társaság, de nem is szívatjuk öngyilkosságba a másikat. Persze egy két ember ez alól sem kivétel. A sznob nemes vérűek persze mindig kivívják maguknak a figyelmet. Jó pár Gróf és Herceg lánya és fia jár az iskolába. Az én osztályomba is jutott pár.  Persze most sem foglalkozom méregető tekintetükkel a fülem bedugva és így bandukolok a helyem felé a sarokba. Leülve látom, hogy már nevetség tárgya is lettem nem is tudom miért. 10 perce sem tartózkodok az iskola épületében, de már kiröhögnek. Csúcs szuper.

A fényképezőmet előkapva nézegetem a tegnap elsütött képeket, majd érzem, hogy megkocogtatják a vállam. Az egyik lány az a fotósok közül. Kiveszem, a fülemből a fülest mire ő kérdezgetni kezd a mai foglalkozásról, hol és mikor lesz. Elmondom neki az információkat, amiket én birtokolok majd a következő feladatról kezdünk, el beszélgetni mi szerint olyan dolgokat kell megragadnunk a fényképezőnkkel, ami mások számára teljesen hétköznapinak tűnnek. Mondjuk, az iskola előtti virágok több ezer ember megy el előttük, de mégsem állnak meg egy pillanatra sem megnézni közelebbről. Természetesen ezt az információt megtartom, magamnak jól jöhet még később.    A csengő megszólal a tanár pedig egy időben be is trappol a terembe. Lecsap, az első ember padjára egy köteg lapot majd csak ennyit mond: - Oszd szét.

Mindenki hangosan felsóhajt, de apelláta nincs, ez a Westminster még a nemesek se bújhatnak ki a dolgozatok alól. És sajnos én sem.

Na szóval köszöntök mindenkit újra itt. Az utóbbi szabadidőmben visszaolvastam, hogy mit is kreáltam itt az elején a történetnek és bizony égett a pofámról a bőr szóval most kis átalakítások következnek az első 20-30 részben. Természetesen a story nem változik csak a külalak és a megfogalmazás:D Remélem nem ijedtetek meg nagyon amikor eltűnt a történet:D Szóljatok mindenkinek akit csak ismertek és akik csak olvassák, hogy vissza tértem!!:D