Changed My Mind [H.S ]

43.rész

Kezd elegem lenni.

- Még neked áll feljebb?! Te löktél meg!- kiáltottam vissza Stephre. Még engem ordít le amikor miatta ejtettem el azt a kicseszett bögrét. Csak még egy indok hogy kötekedni tudjon.

- Akkor most én vagyok a hibás? Talán ha nem lennél ilyen szerencsétlen idióta jobban megfogtad volna azt a bögrét! - ordított. És itt jött el a pillanat, amikor elegem lett.

- Fogd már be! - ordítottam rá teli torokból. Steph megszeppent és elhallgatott. Végre. - Amióta vissza jössz, csak cseszegetsz és már elég volt belőled! Egy idegbeteg szuka vagy! - kiáltottam Steph szemeiből könnyek folytak le majd megpofozott és kirohant a konyhából. - Büdös picsába! - kiáltottam el magam majd utána rohantam. Becsapta maga után az ajtót, de én bementem utána.

- Hagyj békén Niall! Menj innen! Ne érj hozzám! - lefogtam a két kezét, míg a mellkasomat püfölte és zokogva ordibált. - Bánom a napot, amikor megismertelek! - ordította. A szívem fájdult bele, hogy ezt mondta. De tudtam, hogy csak a düh beszél belőle, amit akkor váltottam ki mikor nem vallottam be neki mindent. Mindent, hogy szeretem amióta megláttam. Sosem tudtam eldönteni, hogy ő hogyan érez. Mindig más jelzéseket adott. De miután megcsókoltam éreztem, hogy ő is szeret engem és amint arra került volna a sor, hogy én is bevalljam neki, megrémültem. Megrémültem, hogy nem fog menni, hogy a barátságunk bánja, majd ha valami történik. Én nem akartam mellőle elszakadni. 4 évig éreztem úgy, hogy valami hiányzik belőlem és az a valami illetve valaki itt zokog az ölelésemben miattam.

- Ne haragudj. - suttogtam a hajába. Jobban magamhoz húztam, amikor próbált kiszabadulni az ölelésemből. - Egy idióta vagyok, tudom, hogy elcsesztem mindent. Nem akarlak elveszíteni Steph. - mondtam, míg ő csak sírt. Annyira érzékeny volt és mégis olyan keménynek tudja mutatni magát, de ha egyszer, elkezd sírni ott, nincs megállás. Csodáltam, amiért így eltudta rejteni ezt az oldalát. - Shh. Nyugalom manó. - Istenem, de régen hívtam már így. Utoljára akkora, amikor bántották az iskolába, azért mert csak én vagyok a barátja. Aznap átjött hozzám zokogva elmesélte, hogy csúfolták, mert ő nem olyan lányos, mint a többiek az iskolában, hogy ő csak egy fiúval barátkozik. Csak így lehetett megnyugtatni. Kicsit, De ja vu érzésem támadt de egyáltalán nem bántam. Steph volt az én kis Ír manóm. Az egyetlen, aki nem változott mióta híres lettem. Persze nem a külsőségekre gondolok. 

Steph lassan álomba sírta magát a karjaim közt. Az ölembe vettem, lefektettem az ágyára majd befeküdtem mellé és magamhoz öleltem. Annyira hasonlítunk, mindent tud rólam ott volt velem, amikor először randiztam egy lánnyal ő segített és bár láttam rajta, hogy zavarja, hogy mással randizok nem szólt semmit. Akkoriban el akartam felejteni. Nem akartam, hogy még jobban belé szeressek, mert akkor elrontottam volna mindent. Együtt mentünk az iskolai bálokra együtt nevettünk. Mindent együtt csináltunk. Steph velem volt a meghallgatáson is. Őt kaptam fel örömömben, amikor továbbjutottam. Aznap nem mentem haza. A válogató után rögtön mentünk a táborba. Eleinte tartottam vele a kapcsolatot, de minél többet kellet készülnöm annál kevesebb időt tudtam rá szakítani. És talán miattam is lett ilyen. Miattam változtatott így magán. Azt gondolta, hogy ha én már híres leszek nem lesz szükségem egy olyanra, mint ő. Steph nem volt vékony, mint most, de ez nem számított, mert én így szerettem. Ő sosem tudta elfogadni önmagát. Ezért is ilyen most. Bele se merek gondolni mennyi ideig ostorozta magát miattam. Tudom, hogy így volt. Eléggé ismerem őt már és ezért szörnyű bűntudatom volt.

Harry szemszöge

- Audrey pakolj. - pattantam fel a kanapéról.

- He? - fordult felém, míg az egyik szemöldökét felhúzta.